AJÁNLOM AZ OLDALT
A háború utáni évek a katonai ejtőernyőzés számára inkább sporteredményeket hoztak, semmint szakmai fejlődést. Napjainkban a katonai ejtőernyőzés a Magyar Honvédség apró, némileg elhanyagolt szegmenseként háttérbe szorult, így kevés nyilvánosságot kap. A katonai műveletek eredményes végrehajtása érdekében a csapatokat, alegységeket, az egyes katonákat esetenként nagy távolságra kell eljuttatnunk – a rendelkezésünkre álló legcélszerűbb eszköz segítségével. A számtalan, gyakorlatban bevált lehetőség egyike az ejtőernyővel történő kijuttatás, melynek több változata alakult ki. A következőkben áttekintjük a világ hadseregeiben elterjedt – lényegében az eltérő nyitási módon alapuló – ejtőernyős alkalmazási eljárásokat (kijuttatási módszereket).
Angol nyelvterületen static line-nak (rövidítve: SL) nevezik. A legegyszerűbb, egyben a legelterjedtebb módszer. Lényege, hogy a gépelhagyás (a repülőgépből vagy helikopterből történő kiugrás) után a főernyőt a gép belsejében lévő
sodronykötélre karabinerrel beakasztott ún. bekötőkötél (angolul: static line) nyitja. Jellemző az alacsony ugrási magasság (akár 150-250 méter), valamint olyan, rendszerint körkupolás ejtőernyőtípus használata, amelynek a nyílási folyamata kellően gyors. A módszert általában katonai erők meglepetésszerű, gyors bevetésekor alkalmazzák, például egy repülőtér vagy kulcsfontosságú terület elfoglalásánál. Az ilyen alkalmazásoknál a rendszeresített ejtőernyők típusa az amerikai szárazföldi erőknél a T–10 valamelyik változata (mely a NATO-n belül – Németországban – a Bundeswehrben is – rendszerben van). Hazánkban jelenleg az RS–4/4 és az RS–4/4LA típusú ejtőernyőket használják az ehhez hasonló feladatokra.Szabadeséses ugrások
A másik, a gyakorlatban ritkábban alkalmazott, lényegesen bonyolultabb eljárás a szabadeséses vagy kézi kioldású ugrás, amelynek két további, egymástól elveiben eltérő fajtáját különböztetjük meg. Az egyiket a vonatkozó szakirodalom HALO ugrásnak (High Altitude Low Opening – nagy magasság, alacsony nyitás) nevezi. Itt a gépelhagyás nagy magasságban (akár 10 000 méter fölött) történik, majd a megfelelő idő „megzuhanása“ után, alacsonyan, de még kellően biztonságos magasságban az ejtőernyős maga nyitja a főernyőjét. Régebben réselt körkupolás ernyőket (például az orosz PTL–72 vagy az amerikai MC–3) használtak, napjainkban kizárólag légcellás ernyőtípusokat (például az MH-ban is rendszeresített MC–4) alkalmaznak a HALO típusú feladatok végrehajtása során.
A katonai szabadeséses ugrások másik fajtája a HAHO ugrás (High Altitude High Opening – nagy magasság, nagy magasságú nyitás), amely során a nagy magasságban történő kiugrást követően, illetve rövid időn belül az ugró kinyitja a légcellás főejtőernyőjét, és annak siklási, távrepülési képességét kihasználva – mint egy sárkányrepülő – hangtalanul nagy vízszintes távolságot (akár 40-50 km) képes repülni a célterületen, idegen légtérben. A HAHO típusú ejtőernyőzésnél meg kell említenünk egy fontos fogalmat, ez az úgynevezett siklószám, amely az adott ejtőernyőtípus jellemzőjeként megmutatja, hogy a gépelhagyás magasságához viszonyítva milyen vízszintes távolságra tud eljutni siklás közben.Összességében megállapítható, hogy a szabadeséses ejtőernyős eljárásokat rendszerint kis létszámú csoportok – különleges műveleti vagy mélységi felderítőerők – kijuttatásakor alkalmazzák. A szabadeséses kijuttatási módszer hátránya, hogy bonyolult, hiszen jelentős mennyiségű felszerelés szükséges hozzá: oxigénes légzőkészülék, védőruházat, a HAHO ugrásokhoz iránytű és műholdas navigációs berendezés, veszélyes (a nagy magasság és az ott uralkodó hideg miatt), valamint a kiképzési költségek magasak (a szükséges rengeteg gyakorlóugrás miatt). Jellemzően a volt Varsói Szerződés néhány országának hadseregében terjedt el egy harmadik ejtőernyős nyitási mód is. Ez az ún. stabilizátoros ugrás, amely ötvözi a bekötött és a szabadeséses technikák egyes jellemzőit. Ennél az ugrástípusnál a gépelhagyás után a repülőgépben beakasztott bekötőkötél először egy kis felületű (1–2 m2) ejtőernyőt, stabilizáló kisernyőt nyit ki, amelynek funkciója,
hogy némileg fékezze az ejtőernyős zuhanási sebességét, valamint meggátolja az ugró esetleges forgó, instabil mozgását a szabadesés közben. Így az ugró – a stabilizáló ernyő által szabályozott testhelyzetben zuhanva, a meghatározott idő eltelte után, illetve adott magasságon nyitja a főernyőjét. A módszer előnye, hogy rövidebb ejtőernyős felkészítés után alkalmazhatjuk a katonákat – akár teljes fegyverzettel, felszereléssel – nagy sebességű repülőgépből.A stabilizátoros ugrás egy sajátos módját alkalmazzák a D–6 típusú ejtőernyőn (orosz és lengyel hadsereg), ahol a stabilizátoros kisernyő nyílása után egy aneroid szelencével egybeépített óraszerkezet (PPK–U, KAP–3 vagy AD–3) működteti a főernyőt. Gyártanak olyan ejtőernyőrendszereket is, melyek csak stabilizátoros módon alkalmazhatóak, ilyen a német RS–9. A stabilizátoros ugrás hátránya és veszélye – amennyiben nem elég határozott és szabályos a gépelhagyás –, hogy a gép okozta turbulencia rácsavarhatja az ugróra a stabilizáló kisernyőt, s ezzel veszélyhelyzetet teremt.
Egyéb módszerek
A gyakorlatban a fenti módszerektől eltérően is alkalmazhatnak ejtőernyősöket. A kutató-mentő feladatok során a bajba jutott repülőeszköz személyzetének megsegítésénél/kimentésénél – a helyzettől függően – körkupolás vagy légcellás ejtőernyővel juttatják ki a különlegesen kiképzett kutató-mentő specialistákat. Az ilyen feladatoknál célszerűbb a légcellás ejtőernyő használata, mivel könnyebb vele a cél megközelítése, valamint a körkupolás ernyőkhöz viszonyítva kevésbé időjárás- (szél-) érzékeny. Ilyenkor a bekötött rendszerhez képest viszonylag nagyobb magasságból (például a Magyar Honvédség kutató-mentői a francia Drakkar típusú ejtőernyőkkel 600 m-ről) hajtják végre az ugrást. Kutató-mentő feladatok során alkalmazható a tandem (páros) ugrás is, melynél a képzett ejtőernyős (tandempilóta) egy hevederrel hozzácsatolt utast visz magával (például ejtőernyősnek nem kiképzett orvost vagy felcsert).Az ejtőernyős kijuttatás újabb eszközei
A civil sporteszközként széles körben elterjedt, "gyalogernyőnek" is nevezett siklóernyő az ejtőernyőhöz hasonlóan alkalmazható katonák kijuttatására is. Egy amerikai cég fejlesztette ki a Raider-rendszert. Alkalmazója bekötött vagy kézi kioldású ugrással hagyja el a repülőeszközt, akárcsak más ejtőernyős, majd a HAHO típusú eljárásnak megfelelően, kihasználva a légcellás ejtőernyőhöz hasonló, de annál valamivel nagyobb felületű, elliptikus alakú, 11, illetve 17 cellás siklóernyő „siklóképességét“, a feladat végrehajtása érdekében nagy távolságra képes eljutni. A siklóernyők motoros változataival még nagyobb távolság tehető meg, az alkalmazásnak csupán az üzemanyag mennyisége szab határt (bár ezt a módszert lényegében már nem tekinthetjük ejtőernyőzésnek).Ejtőernyőzés a Magyar Honvédségben
Napjainkban, a Magyar Honvédség haderőnemeinél mindhárom nyitási módot alkalmazzák. A szovjet fejlesztésű, elavult D–1 után 1972-ben rendszeresítették az akkori NDK-ban gyártott RS–4/3, később RS–4/4 (a légierőnél az RS–8/A) ejtőernyőt, mely évtizedeken keresztül megbízhatóan működött. Az RS–4/4 egy biztonságosan nyíló, körkupolás, irányítható, mindhárom nyitási módszerrel működtethető ejtőernyő, mely teljes fegyverzettel, felszereléssel rendelkező csoportok kijuttatására alkalmas. A közelmúltban rendszeresítésre került az RS–4/4LA, amely egy német cég által gyártott újabb, módosított (többé-kevésbé sikeres) változata a régi RS-4/4-nek. A körkupolás ejtőernyőkön kívül a MH-ban beszerzésre kerültek különféle légcellás ejtőernyőtípusok, melyek a következők: a francia gyártmányú Drakkar, az amerikai fejlesztésű MC–4 és MC–5, a német G–9 Manta, valamint a magyar gyártmányú Zenit. Ez utóbbi jelentősége, hogy a MH-ban folyó szabadeséses ejtőernyős-kiképzés alaptípusát képezi.A Magyar Honvédség mindkét haderőneme (szárazföldi és légierő) rendelkezik ejtőernyős-állománnyal. A szárazföldi haderőnem felderítő alakulatainál a katonák kiképzésében fontos szerepet tölt be az ejtőernyős-kiképzés. Így van ez a
 |
| Nagy magasságú ugrásoknál használt védőruha és felszerelés |
A szintén szolnoki 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj (amely jogutódja az 1993-ban alakult 88. Légimozgékonyságú Zászlóaljnak, majd a 88. Gyorsreagálású Zászlóaljnak, illetve a későbbi 1. Könnyű Vegyes Ezrednek) ejtőernyős könnyűlövész-százada és felderítő-alegységeinek katonái bekötött és stabilizátoros ugrásokat hajtanak végre.
A légierő haderőnem alárendeltségében mûködő repülőterek (repülőbázisok) ejtőernyős kiszolgáló állománya felelős a repülőeszközök ejtőernyős-technikáinak működőképességéért, hadrafoghatóságáért, valamint a repülő-hajózó állomány kötelező ejtőernyős-kiképzéséért. Az ejtőernyős kutató-mentő szolgálat feladata pedig a balesetet szenvedett repülőgépek, helikopterek személyzetének megsegítése, kimentése.Mindenképpen figyelmet érdemel a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem által szervezett úgynevezett "fakultatív" ejtőernyős-kiképzés. Ez egy évente végrehajtásra kerülő program, amely a nyugati katonai ejtőernyős-tanfolyamokhoz hasonlóan az ejtőernyős-alapképzést biztosítja a hallgatók, illetve a többi résztvevő számára. A kiképzést az egyetem és a 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj ejtőernyős-oktatói vezetik két hét időtartamban. Az első hét a földi felkészítésé. Itt az oktatók szakmai irányítása mellett a résztvevők fizikai állóképességet fejlesztő – és különösen a lábízületeket erősítő gyakorlatokat végeznek. Ezenkívül begyakorolják a szabályos gépelhagyást és az ejtőernyővel
történő biztonságos földet érés különböző módjait, az ernyők hajtogatását, majd elméleti és gyakorlati vizsgát tesznek a tanultakból. A második hét az ugrások hete. A terveknek megfelelően a résztvevők összesen hat ejtőernyős ugrást hajtanak végre a rendszeresített RS–4/4 (illetve RS–4/4LA) típusú körkupolás ejtőernyővel, MI–8-as vagy MI–17-es helikopterből. Az ugrások minden esetben bekötött rendszerű ejtőernyős ugrások. A képzés szélesebb körben való kiterjesztésével a MH különböző csapatainak katonái szakmai tudását egy újabb, használható képességgel bővíthetjük. A katonai ejtőernyőzés módszerei és műveleti eljárásai – követve a kor kihívásait – dinamikusan fejlődnek. A fejlett országok hadseregei nagy erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy egyre hatékonyabb, megbízhatóbb és biztonságosabb ejtőernyőrendszereket fejlesszenek ki katonáik számára. Ennek megfelelően a Magyar Honvédségnek is NATO-, illetve EU-szintű ejtőernyős-technikát, eljárásokat alkalmazva kell felkészülnie a számos, sokrétű feladatra, különös tekintettel a nemzetközi szerepvállalásokra. 
