A problémakör megértéséhez elengedhetetlen, hogy röviden összefoglaljuk a francia Afrika-politika legfontosabb jellemzőit a dekolonizációtól napjainkig, a francia hadseregben 1990 után történt alapvető változásokat, és bemutassuk, hogy miért bír jelentős szereppel Afrika Franciaország kül- és biztonságpolitikájában. A dolgozatban a Száhel-övezet és a szubszaharai régió országaira fókuszálunk, ezek között is főleg az Afrikai Pénzügyi Közösség (CFA=Communaute Financiere d’Afrique) tagállamaira, illetve Dzsibutira. Az észak-afrikai országokat nem érintjük, mivel azok jóval ismertebbek a magyar közönség előtt, emellett Franciaország és az Európai Unió is külön kezeli őket.1

Olyan események történtek 2002-ben, melyek nagyon komoly hatással voltak

 a francia Afrika-politikára. Az elefántcsontparti válság, majd az azt követő

 intervenció bebizonyította, hogy képtelenség kitörölni az egyoldalú katonai beavatkozást a francia külpolitika eszköztárából, ugyanis az bizonyos esetben elkerülhetetlennek bizonyulhat. Az intervenció még napjainkban is folyik, és a francia hadsereg több ezer katonáját köti le. A konfliktus elemzése azért is érdekes, mivel igen szorult szituációba keveredtek a franciák.

Függetlenné válása, 1960 óta Elefántcsontpart a stabilitás és a növekedés országa volt Nyugat-Afrikában. Sokan „Afrika Svájcaként” emlegették. Ezt a szerepét megőrizte egészen az ezredfordulóig. CFA-tagországként a francia Afrika-politika fő pillérét képezte. Igen prosperáló gazdasággal rendelkezett, bevételeinek nagy részét kakaó, kávé és faexportból szerezte. A francia gazdasági befolyás óriási volt az országban. A CFA frank leértékelése igen súlyosan érintette, ami komoly gazdasági válságot okozott. A gazdasági problémák mellett az AIDS és az ebola terjedése is igen nagy kihívást támaszt napjainkban: a nyugat-afrikai országok közül itt a legnagyobb a fertőzöttek aránya.

1993-ig olyan vezetés volt hatalmon, amely kínosan ügyelt arra, hogy minden etnikum arányának megfelelő részt kapjon a hatalomból. Az új politikai elit, élén Henri Konan Bédié elnökkel, változtatott ezen a gyakorlaton. A gazdasági problémákról úgy terelte el a figyelmet, hogy szította a különböző etnikumok közötti konfliktust, amit nem volt nehéz megtenni, hiszen az etnikailag igen kevert ország még vallásilag is megosztott volt. Délen főleg keresztények, északon pedig muszlimok éltek.

Fontos tényezőnek számított, hogy 1993 előtt a katonák marginális részét képezték a társadalomnak. A Franciaországgal aláírt egyezmények és az idegen csapatok jelenléte szavatolta az ország katonai biztonságát, így a védelmi költségvetést hosszú ideig igen alacsonyan tartották. A hidegháború befejeződése után azonban fontosabbá vált a békefenntartási képességek növelése, amit a francia tanácsadók sugalltak. Egyre nagyobb figyelem irányult a katonák felé, nőtt a fegyveres erők költségvetése, így a tisztikar befolyása és hatalma is, amit csak részlegesen tudtak ellenőrizni és visszaszorítani a civil politikusok.2 A katonai elit megerősödését tökéletesen bizonyította, hogy 1999-ben államcsínyt hajtottak végre, és egy tábornok, Robert Guei került hatalomra. Igen rövid ideig volt hatalmon, 2000-ben Laurent Gbagbo egy vértelen puccsal távolította el.

Az országot tovább destabilizálta az óriási munkanélküliség és a libériai válság eszkalálódása, aminek következményeként rengeteg fegyver és katona áramlott Elefántcsontpartra, ugyanis a határőrizet meglehetősen gyenge volt. Az állandó bizonytalanság és a hatalmi harcok miatt a gazdaság katasztrofális helyzetbe került.

2002. szeptember 19-én mintegy 700 katona puccsot hajtott végre, egy időben megtámadta az ország három legfontosabb városát; Abidjant, Bouakét és Korhogót. Az utóbbi kettőben sikeres volt az akciójuk, azonban Abidjanból kiszorították őket. A puccs során több vezető politikust is meggyilkoltak, például a belügyminisztert és a korábban rövid ideig hatalmon lévő Guei tábornokot. Az eseményeknek utána már nem lehetett gátat szabni, az egész ország területén fegyveres összecsapások törtek ki. A már korábban is létező Elefántcsontparti Hazafias Mozgalom (MPCI = Mouvement Patriotique de la Côte d’Ivoire) alakulatai átvették az ellenőrzést az ország északi részén.

Gbagbo elnök hamar felmérte, hogy az elefántcsontparti hadsereg nem képes megbirkózni a válsággal. Gyorsan elterjedt a szóbeszéd, miszerint a felkelők oldalán angolul beszélő fekete és fehér zsoldosok harcolnak, ami rögtön felvetette annak lehetőségét, hogy Libéria keze van a lázadásban. Ezt kihasználva kérte fel a francia kormányt a beavatkozásra, amit az 1961-es védelmi szerződés csak külföldi agresszió esetén tesz lehetővé. Perdöntő bizonyíték nem került elő arra nézve, hogy Libéria döntő szerepet játszott volna az eseményekben, de jó alkalom volt arra, hogy kérjék a francia segítséget. Valójában mind a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy ki szervezte a lázadást. Az MPCI, az angolszász hatalmak és Libéria neve is felmerült. Érdekesség az, hogy 1993 óta Elefántcsontpart hevesen ellenezte az egyoldalú afrikai intervenciókat, és igen xenofób, főként nyugatellenes megnyilvánulások jellemezték az országot.

Franciaország rendkívül kényes helyzetbe került. Elefántcsontpart volt az egyik stabilizáló tényező a térségben. Ha ő kiesik, akkor lángba borulhat a hagyományosan francia érdekszférába tartozó nyugat-afrikai régió több országa. A Száhel-övezet országai nagymértékben függnek az abidjani kikötőtől, mivel külkereskedelmük döntő részét azon keresztül bonyolítják le. A fegyveres harcok miatt lehetetlenné vált a különböző termékek eljuttatása a tengerpartra. A nyugati cégek viharos gyorsasággal távoztak, melyek szintén fontos szerepet töltenek be a nyugat-afrikai országok külkereskedelmében. E társaságok székhelyei általában Elefántcsontparton vannak. Az Afrikai Fejlesztési Bank, melynek központja Abidjanban volt, ideiglenesen áttelepült Tunéziába, ugyanis a régió egyik országa sem képes hosszú távon biztonságos feltételeket teremteni a pénzintézet működéséhez. Ez szintén jelezte a helyzet komolyságát.3

Emellett a közvetlen francia érdekeket is komolyan veszélyezteti a válság. Jelenleg is körülbelül 14 000 francia civil él az országban, akiknek biztonságát garantálni kell.4 Semmi biztosíték nincs rá, hogy az esetlegesen hatalomra kerülő új kormányzat nem vonja-e vissza a már kiadott gazdasági koncessziókat. A francia–afrikai katonai együttműködésben kulcsszerepet játszott Elefántcsontpart, a legtöbb RECAMP oktatási intézmény az országban volt, az afrikai békefenntartó missziókban igen jelentős erőkkel vettek részt, továbbá veszélybe került a geostratégiailag igen fontos francia támaszpont fenntartása is.

Ha nem avatkozott volna be, akkor egyszerűen a hitelessége szenvedett volna csorbát, hiszen hagyta volna kidőlni a francia Afrika-politika egyik bástyáját. Ha a beavatkozás mellett dönt, akkor franciaellenes hangulat alakulhatott volna ki az afrikai országokban (mint ahogy ki is alakult), amelyekkel igen fáradságos munkába került elfogadtatni az 1997-es politikai irányváltást, illetve bizonyítani a tényleges szemléletváltást. Emellett kivívhatta volna az egész nemzetközi közösség ellenszenvét is.

A francia kormány mégis az intervenció mellett döntött. Megindította az Unikornis-hadműveletet. 2002. szeptember 22-én megerősítették az idegenlégió ejtőernyőseivel a fővárosban állomásozó tengerészgyalogos zászlóaljat. Már két napra rá megkezdték a civilek evakuálását a konfliktus által leginkább sújtott körzetekből, továbbá komoly fegyveres összetűzés alakult ki a lázadó csapatokkal Abidjan körül. Őszszel már 4000 francia katona állomásozott az afrikai országban jelentős nehézfegyverzettel és légi támogatással.

2002 októberében sikerült elérni, hogy a szemben álló felek tűzszünetet kössenek egymással, mely egy ütközőzónát alakított ki, ami északi és déli részre osztotta az országot. Északon a lázadók, délen a kormány gyakorolta elméletben a hatalmat. A felek nem tartották be a tűzszüneti egyezményt, sőt a helyzetet súlyosbította, hogy novemberben két másik lázadócsoport is megjelent a színen, melyek az ország délnyugati részén működtek. Ezek célja, hogy elmozdítsák Gbagbót, illetve megbüntessék Guei meggyilkolásáért. E két csoport komoly támadást intézett San Pedro-kikötő ellen, amit a francia csapatok vertek vissza. A város kiemelten fontos az ország gazdasági életében, mivel döntően rajta keresztül bonyolítják le a költségvetési bevételek tekintélyes részét adó kakaó- és kókuszkereskedelmet. Gbagbo mindezek alatt hozzálátott a libériai lázadómozgalom támogatásához is, így a konfliktus még összetettebbé vált, hiszen a libériai határon a fegyveres csoportok átszivárgása jelentősen növekedett. 2002 végén Gbagbo az Executive Outcomes, egy dél-afrikai katonai magánvállalkozás zsoldosait fogadta fel. MiG–24-es helikoptereket is sikerült beszereznie, mellyel katonai ereje tovább erősödött, azonban a végső győzelem megszerzéséhez még ez is kevésnek bizonyult.

Már 2003 elejére bebizonyosodott, hogy a kormánycsapatok képtelenek katonai úton győzelmet aratni. Nincs erejük visszahódítani a lázadók által ellenőrzött területeket. Komoly probléma volt, hogy a legjobb egységeik már régen átálltak az ellenséghez. Összesen talán 500 jól felszerelt és megfelelően képzett katonával rendelkeztek. A többi csak egy demoralizált banda volt, melytől komoly eredmények nem voltak elvárhatók. A felfogadott zsoldosok igen kevesen voltak, emellett őket Gbagbo saját személyi testőrségeként alkalmazta.5 Az Elefántcsontparton szolgáló francia csapatok tisztjei is lesújtó véleménnyel voltak a kormányerőkről. A Nemzetközi Válságcsoport (ICG = International Crisis Group) 2003-as jelentésében az egyik megszólaltatott tiszt így jellemezte őket: „Aligha a mi hibánk, hogy nincs egységes koordinációjuk, stratégiájuk, és hogy nem akarnak harcolni. Mi adunk nekik felszerelést, de nem tudják, hogy mihez kezdjenek vele.”6  Ilyen véleményeket hallva felmerül a kérdés az emberben, hogy mi értelme és milyen hatékonysága volt és van az afrikai országokkal több évtizede folytatott katonai együttműködésnek. Elefántcsontpart ráadásul már a hidegháború folyamán is kiemelt ország volt, amire a franciák elméletileg komoly figyelmet és nagyobb erőforrásokat fordítottak.

A francia erők fő törekvése az, hogy szétválasszák a háborús feleket, megvédjék a civileket az ütközőzónában és megakadályozzák a mészárlásokat, emellett megpróbálják biztosítani a gazdaság működtetése szempontjából kulcsfontosságú intézményeket és településeket is.

Már 2002 végén sem voltak könnyű helyzetben, ugyanis a francia kormány hoszszú ideig nem döntötte el, hogy melyik felet támogatja. Egyikük sem fogadta el hiteles mediátornak Franciaországot, mindegyik fél a másik túlzott támogatásával vádolta. Ennek súlyos következményei lettek a hadszíntéren. Előfordultak olyan esetek, hogy a francia alakulatokat egyszerre támadták a felkelőmozgalmak és a kormánypártok csapatai. Ősszel nagyon komoly kritikák érték Párizst. Fény derült olyan atrocitásokra, amiket a francia katonák követtek el a civil lakossággal szemben. Gbagbo eközben nyilvánosan szította (ez az akciója talán túl hatékonyan is sikerült a későbbi történések ismeretében) a xenofób hangulatot, hogy így több támogatást csikarjon ki a franciáktól. A külföldi, sőt még a francia médiában is igen súlyos kijelentések hangzottak el, amelyek elítélték Párizs intervenciós politikáját. Nagyon sokan úgy gondolták, hogy nincsen tényleges stratégiája a francia külpolitikának, nem látszott a fény az alagút végén, hogy hogyan jönnek ki az „elefántcsontparti ingoványból”.  François Xavier Verschave tekintélyes francia Afrika-szakértő például így nyilatkozott: „Párizsban még mindig sokan azt hiszik, hogy Afrika a magánterületük, ahol azt tesznek, amit csak akarnak, ahol minden bűnt el lehet követni, és ahol ezért büntetlenség jár.”7 A Washington Post 2003. január 4-ei számában jelent meg Keith B. Richburg cikke, melyben francia külügyi hivatalnokokat kérdezett meg az elefántcsontparti helyzetről, az egyiküket szó szerint idézi: „Aggódom, nagyon aggódom. Gbagbo azt akarja, hogy helyette vívjuk meg ezt a háborút, a lázadók pedig egyre ellenségesebbek velünk szemben. Egy újabb Vietnamban vagyunk benne.”8

Az ECOWAS belső megosztottsága miatt alkalmatlannak bizonyult a közvetítői szerepre, ezért a franciák vállalták fel azt. Tárgyalóasztalhoz ültették a háborús feleket, és sikerült elérni egy kompromisszumot. A 2003 januárjában Marcoussisban aláírt egyezmény értelmében 2005-ben általános választásokat tartanak, addig pedig egy ideiglenes kormány gyakorolja a hatalmat. Előre meghatározta, hogy a felek milyen arányban képviseltethetik magukat a végrehajtó hatalomban. Már a következő hónapban jelentkeztek az első problémák. Gbagbo bejelentette, hogy az egyezményben rögzítetteket csak ajánlásnak tekinti, erre válaszul a felkelők nem kezdték meg fegyvereik beszolgáltatását. 

Az egyoldalú beavatkozás egészen 2003 januárjáig tartott, amikor megérkeztek az első ECOWAS-katonák. A kontingens létszáma márciusra elérte az 1100 főt. A francia külpolitika első komoly sikere volt a konfliktusban, hogy el tudta érni nemzetközi erők telepítését. Ennek ősszel még igen sok akadálya volt. Az USA nem akart beavatkozni, hiszen már a libériai konfliktusban is érintett volt. Az ECOWAS is igen megosztott volt a kérdésben. Egyrészt Guinea Gbagbót támogatta, míg Mali, Niger és Szenegál ellentétben állt vele. Emellett nem óhajtottak nigériai békefenntartókat látni az országban, pedig az szívesen küldött volna csapatokat. A nigériai katonák atrocitásai Libériában és Sierra Leonéban azonban még túl közeli élmények voltak. Végül megegyeztek, hogy az ECOWAS-egységek logisztikai támogatását Franciaország látja el, és szavatolja azok biztonságát. Ez lehetőséget adott arra, hogy formálisan átadják a főszerepet egy nemzetközi szervezetnek a konfliktus kezelésében. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2003. február 4-i, 1464. számú határozata szentesítette mind a francia csapatok, mind az ECOWAS-erők jelenlétét.9

Tavasszal és nyáron kisebb sikereket jelentett, hogy májusban az ENSZ egy megfigyelő missziót küldött a marcoussis-i egyezményben foglaltak végrehajtásának felügyeletére, illetve júniusban egy 80 fős RECAMP csendőralakulat is érkezett. Közben javában folyt már az iraki konfliktus, amely lekötötte a nemzetközi közösség figyelmét, továbbá jelentősen nőtt a feszültség Libériában is.

Májusban az ECOWAS-kontingens, a francia erők és a kormánycsapatok komoly hadműveletet indítottak a libériai határvidéken. Ez azonban azt eredményezte, hogy a különböző fegyveres csoportok átmenekültek a szomszédos országba, ahol ettől tovább súlyosbodott a helyzet. 2003 őszén fontos sikert könyvelhettek el a francia csapatok. Sikerült megindítaniuk a közlekedést az Ouagadougou–Ferkéssédougou–

Bouaké–Abidjan vasútvonalon, így a szomszédos Burkina Faso termékei 2002 ősze óta először újra eljuthattak a világpiacra, így enyhültek az ország gazdasági problémái. Közben a francia külpolitika eldöntötte, hogy Gbagbót támogatja, amivel legalább az egyik ellenfelét semlegesítette, így csökkent a francia és más nyugati országok állampolgárai elleni idegengyűlölő megnyilvánulások és támadások mértéke. El kell ismerni, hogy ez Gbagbo számára nagy politikai siker volt. A mesterségesen felszított xenofób hangulat segítségével ügyesen manipulálta Párizst.

Az ENSZ-ben is igen komoly erőfeszítéseket tett a francia külpolitika, hogy elérje nemzetközi erők küldését a térségbe. Ezt végül siker koronázta. 2004 elejére úgy tűnt, hogy jelentősen sikerült javítani az elefántcsontparti biztonsági helyzetet. Nagy segítség volt Párizs számára, hogy az USA és Nagy-Britannia végig támogatta a törekvéseit. Ari Fleischer, a Fehér Ház szóvivője már 2003. február 3-i sajtótájékoztatóján közölte, hogy a Bush-adminisztráció határozottan támogatja az elefántcsontparti francia erőfeszítéseket az iraki konfliktussal kapcsolatos nézeteltérések ellenére.10 Ez annak tulajdonítható, hogy az Egyesült Államok számára is fontos volt, hogy a válság ne terjedjen tovább. Ne érintse a Guineai-öböl országait, ahonnan olajszükségleteinek jelentős részét szerzi be, így ráadásul a libériai konfliktust is könnyebben lehetett kezelni. Február 4-én Tony Blair brit miniszterelnök is támogatásáról biztosította Párizst, és gratulált Chirac francia elnöknek az elefántcsontparti konfliktus kézben tartásáért (ezt talán egy kicsit elsiette).11

A legfontosabb előrelépést az 1528. számú BT-határozat jelentette, melyet 2004 februárjában fogadtak el. Ez rendelkezett arról, hogy 2004 áprilisától az ENSZ-megfigyelő misszió és az ECOWAS-erők szerepét az ENSZ elefántcsontparti missziója veszi át (UNMCI = United Nations Mission in Côte d’Ivoire). A kontingens feladatait hat pontban foglalta össze:

1. A 2003. május 3-án megkötött fegyverszünet megfigyelése és a fegyveres csapatok mozgásának ellenőrzése.

2. A harcoló csoportok lefegyverzése, a leszerelt harcosoknak a társadalomba történő visszaintegrálásának és a menekültek visszatérésének elősegítése.

3. Az ENSZ-alkalmazottak, -intézmények és a civilek védelme.

4. A humanitárius műveletek támogatása.

5. A békefolyamat előmozdítása.

6. A jog és a közrend biztosítása.12

A kontingens mandátuma 2005 áprilisáig szól, ám szükség esetén meghosszabbítható. A jelenlegi események ismeretében valószínű, hogy szükség lesz rá. Széles körű mandátumot kapott; 6240 katonából áll, 49 ország vesz benne részt.

A BT-határozat felkérte a franciákat, hogy minden szükséges eszközt vessenek be az UNMCI tevékenységének biztosítására, amely a következő területekre terjed ki:

1. A francia kontingensnek segíteni kell az UNMCI-t, hogy a saját tevékenységi zónájában biztosítsa az általános biztonságot.

2. Be kell avatkozniuk az UNMCI kérésére, ha az ENSZ-erők biztonságát veszély fenyegetné.

3. Az ENSZ tevékenységi területén kívül kötelesek beavatkozni, ha valamelyik harcoló fél katonai műveletbe kezd.

4. A francia erők kötelesek megvédeni a civileket azokban a helységekben, ahol állomásoznak.13

Az ENSZ-erők jelentős terhet vesznek le a francia kontingens válláról, bár a legfontosabb katonai műveletek végrehajtása továbbra is az ő feladatuk maradt. A világszervezet komoly jelenléte teljesen nyilvánvalóvá teszi a nemzetközi elismerést, illetve hitelesebbé teszi a francia törekvéseket az afrikai országok szemében.

A megnövelt katonai jelenlét ellenére maradtak azonban olyan nyugtalanító körülmények, amelyek a konfliktus ismételt eszkalálódásához vezethetnek. Ezek közé tartozik a fegyveres csoportok lefegyverzésének kudarca, a xenofób hangulat folyamatos jelenléte az országban és a stagnáló gazdaság. Mindezek után nem meglepő, hogy az afrikai viszonyokra jellemző hirtelen és erőszakos fordulat következett be, amely teljesen váratlanul érte a nemzetközi közösséget.

2004. november 4-én a kormánycsapatok durván megsértették a 2003-ban aláírt tűzszüneti egyezményt. Kora hajnalban két Szu–25-ös vadászbombázó támadásokat hajtott végre Bouke és Korhogo városok ellen. Bár az akciót az ENSZ, az Afrikai Unió és az EU is elítélte, Abidjanban háborúpárti tüntetők vonultak az utcára, akik Gbagbótól a lázadókkal való leszámolást és az ország újraegyesítését követelték. A bombázások egészen addig folytatódtak, amíg az elefántcsontparti légierő végzetes hibát nem követett el. November 6-án egy légitámadás során megöltek kilenc francia katonát és egy amerikai civilt. Erre válaszul Jacques Chirac köztársasági elnök személyes parancsára francia vadászgépek pár órán belül megsemmisítették az elefántcsontparti légierőt.14

A kormánycsapatok offenzívába kezdtek, több helyen megkíséreltek áttörni az ütközőzónán, ám ezek nagy részét a francia csapatok meghiúsították. Mindezek ellenére Gbagbo emberei Bouke körül mégis összecsaptak a lázadókkal. A civil lakosság körében is erőszakos cselekményekre került sor. November 7-én Abidjanban a feltüzelt tömeg a francia katonai bázis felé vonult, ahol az őrség több figyelmeztető lövést is leadott, sőt egy helikoptert is bevetett a tömeg szétoszlatására. Az akció során több civil és 23 francia katona is megsérült.15 Ezen a napon a rádió szinte folyamatosan franciaellenes gyűlöletbeszédet sugárzott. A felbőszült lakosság a nyugatiak és a nyugatbarát feketék ellen fordult, fosztogattak és gyújtogattak. A hétvégi felfordulásban 500 ember sérült meg. A francia csapatok megkezdték az érintett civilek evakuálását. Itt kell megemlíteni Gbagbo kormányának felelőtlen politizálását, amellyel sikerült elérnie, hogy a lakosságot valójában a szövetségese, Párizs ellen fordította.

Az elnök szerepe a konfliktus eszkalálásában egyelőre tisztázatlan, ugyanis nem lehet tudni, hogy a francia csapatok elleni november 6-i bombázás véletlen vagy szándékos volt-e. A hivatalos források eleinte korántsem balesetnek aposztrofálták a történteket. Később azonban Gbagbo a xenofób hangulat ellen szólalt fel, megpróbálta lecsillapítani a tömeget. A sajtónyilatkozatok és a konkrét cselekedetek között komoly eltérés mutatkozik mindkét részről. Valószínűsíthető, hogy az elnök rendelte el a támadásokat, ám eközben a médiában a béke érdekében szólalt fel. A franciák kitartanak amellett, hogy nem szándékozzák megdönteni Gbagbo uralmát, mégis 50 páncélozott harcjárművel bekerítették az elnök rezidenciáját. A francia akcióra válaszul többezres tömeg vette körül az elnöki lakhelyet, mintegy élőpajzsként védve a szeretett vezért. 

November 7-én Franciaország kezdeményezte az ENSZ Biztonsági Tanácsában, hogy Elefántcsontparttal szemben gazdasági és fegyverembargót vezessenek be.16 A jelenlegi történések ismeretében azt mindenképp leszögezhetjük, hogy bármi is volt az elefántcsontparti kormány szándéka, nem mérték fel reálisan a helyzetet. Jelenleg több elképzelést is valószínűsíthetünk:

1. Mind a francia, mind a lázadó csapatok eltávolítása katonai eszközökkel az ország újraegyesítése céljából.

2. Nyomásgyakorlás Párizsra, hogy vonja ki csapatait.

3. Lehetséges, hogy Gbagbo kormánya saját korábbi politikája miatt kényszerpályára került. A xenofób hangulat tudatos szításának következményeit már nem tudták kézben tartani, és kénytelen volt megfelelni saját támogatóinak.

4. Nem lehet kizárni, hogy a kormány maga is megosztott a kérdésben, ezt alátámasztják a kormánytagok egymásnak ellentmondó nyilatkozatai.

A szituáció még meglehetősen képlékeny, annyi bizonyos csupán, hogy a megnyugtató rendezés a történtek miatt jelentősen távolabbra került. 

Az előbbi fejezetekben bemutattuk és elemeztük Franciaország afrikai katonai jelenlétének fontosabb jellemzőit és összetevőit. Nem valószínű, hogy néhány éven belül jelentős arányeltolódások mennének végbe a fekete kontinenst érintő francia katonapolitikában. További támaszpontok bezárása nem várható, mivel a működő bázisok bármelyikének kiesése jelentősen korlátozná Párizs mozgásterét a katonai erő alkalmazása terén. A franciák mindent el fognak követni, hogy elkerüljék az egyoldalú fegyveres intervenciókat, de ezek teljes eltörlése elképzelhetetlen. Véleményünk szerint nagy esélye van az elefántcsontpartihoz hasonló válság kitörésének Gabonban pár éven belül, ahol a francia beavatkozást minden bizonnyal nem lehet elkerülni. Gabon diktátora, 2002-től legitim módon megválasztott elnöke, Omar Bongo igen idős, halála után súlyos hatalmi harcok törhetnek ki, melyek destabilizálhatják az országot. Bár meg kell említeni, hogy ennek kisebb az esélye, mint Elefántcsontparton volt, ugyanis Gabon jobb gazdasági helyzetben van, továbbá kevésbé éles etnikai és társadalmi ellentétek jellemzik, de a konfliktus kitörésének veszélye reális.

Katonai téren nem sok ország támaszthat kihívást a franciákkal szemben Afrikában. Az Egyesült Államok gazdasági téren jelentős versenyt jelent, azonban a szomáliai tapasztalatok óta a katonai intervenciókra nincs meg a politikai akarat, az afrikai országoknak nyújtott katonai segélyek pedig igen jelentéktelenek. Nem valószínű, hogy a jelenleg is zajló iraki és afganisztáni elkötelezettségeken kívül bárhol máshol a közeljövőben nagyobb műveletbe kezdenének, főleg nem Afrikában. Természetesen az USA katonai képességei mellett eltörpülnek a francia kapacitások, azonban ezek jobban összpontosulnak Afrikára, továbbá a franciák ismerik a kontinens speciális körülményeit, míg az amerikaiak nem.

Nagy-Britannia szintén nem jelenthet komoly kihívást, sok esetben inkább támogatást nyújt, mintsem riválisként jelenne meg.  Hiányzik a politikai akarat, emellett katonai erőit leköti az iraki válság. A fegyverkereskedelemben léphetnek fel komoly érdekellentétek, de ez igaz a többi nyugati országra is. Ezen a téren úgysem versenyezhet senki a korábbi szovjet haditechnikával, mivel a legtöbb afrikai állam és lázadócsoport csak ezeket képes megvásárolni. Véleményünk szerint inkább egyes afrikai országok okozhatnak problémát a francia katonai befolyás fenntartásában, például Dél-Afrika, Nigéria. Ezek elfogadottabbak a legtöbb afrikai állam szemében, azonban súlyos társadalmi, gazdasági és etnikai ellentétek jellemzik őket.17 Franciaországnak is vannak különböző problémái, de ezek súlyossága nem vethető össze az afrikai országokéval, továbbá katonai fölényének köszönhetően valószínűleg megfelelő választ tud majd adni a fent említett államok által támasztott különböző kihívásokra.

A francia fegyveres erő fejlesztésének irányai az expedíciós képességek jelentős javulását vonják majd maguk után. Az A400 M szállítógépek beszerzése, amely előreláthatólag a következő évtizedben fejeződik be, nagymértékben meg fogja növelni a légi szállítási kapacitásokat. Az új típus hatósugara és teherszállítási képessége messze meghaladja a jelenleg szolgálatban lévő C–160-as és C–130-as repülőgépekét. A Rafale vadászbombázók, a  második repülőgép-hordozó, az új NH–90-es helikopterek stb. beszerzése mind azt a célt szolgálják, hogy a francia erőket gyorsan lehessen telepíteni a különböző válságkörzetekbe. Az új fejlesztések minden kétséget kizárólag biztosítani, sőt növelni fogják a már jelenleg is óriási különbséget a francia és az afrikai országok fegyveres erői között.

Az EU az elmúlt években jelentősen növelte aktivitását a fekete kontinensen zajló különböző polgári válságkezelési műveletekben, de már megpróbálkozott katonai békefenntartó művelet végrehajtásával is. Az ilyen műveletek egyik fő támogatója és bástyája minden bizonnyal még hosszú ideig Franciaország marad. Az EU politikai tekintélye megadja majd a szükséges legitimációt a különböző műveletekhez. Ezt Párizs már eddig is és a későbbiekben is ki fogja használni. Igyekszik kiélvezni a közösség nemzetközi presztízsét, mindazonáltal megtartja dominanciáját a számára fontos térségekben, és megőrzi különleges kétoldalú kapcsolatait a kulcsfontosságú területeken. A francia vezetés csak abban a misszióban vesz részt, amely ténylegesen szolgálja az ország érdekeit.