Valaha az egyik legnagyobb gyarmattartó hatalom volt. A gyarmatok függetlenné válása után komoly pozíciókat tartott fenn e területek nagy részén, így Afrikában is. A dolgozat célja, hogy elemezze a francia szerepvállalás átalakulását Afrikában a hidegháború végétől napjainkig, a fő változásokat a fekete kontinenst érintő katonapolitikában, a jelentős intervenciók közös és eltérő jellemzőit. A problémakör megértéséhez elengedhetetlen, hogy röviden összefoglaljuk a francia Afrika-politika legfontosabb jellemzőit a dekolonizációtól napjainkig, a francia hadseregben 1990 után történt alapvető változásokat, és bemutassuk, hogy miért bír jelentős szereppel Afrika Franciaország kül- és biztonságpolitikájában. A dolgozatban a Száhel-övezet és a szubszaharai régió országaira fókuszálunk, ezek között is főleg az Afrikai Pénzügyi Közösség (CFA = Communaute Financiere d’Afrique) tagállamaira, illetve Dzsibutira.
Az észak-afrikai országokat nem érintjük, mivel azok jóval ismertebbek a magyar közönség előtt, emellett Franciaország és az Európai Unió is külön kezeli őket.1

A vizsgálatot az teszi szükségessé, hogy e témában a magyar nyelvű szakirodalom igen hiányos és régi. Hazánk ebben az évben csatlakozott az Európai Unióhoz, mely nagyon komoly erőfeszítéseket tesz az afrikai konfliktusok rendezésében, és minden eszközt megragad arra, hogy önálló külpolitikai szereplőként jelenjen meg a nemzetközi porondon. Közismert Franciaország elkötelezettsége az európai integráció mellett, illetve törekvése arra, hogy az EU-t, az USA mellett, a világpolitika egy másik, autonóm pólusává tegye.
A szervezet számára Afrika jelenti szinte az egyetlen szabad geopolitikai irányt, ahol nagyon komoly szerepet játszhat. Egyes szakértők szerint hasonló befolyási övezetté kell tenni Afrikát, ahogy ezt az Egyesült Államok tette Dél-Amerikával és Japán a csendes-óceáni térséggel. „Kívánatos, hogy Európa mint gazdaságpolitikai entitás, befolyást gyakoroljon az afrikai kontinensen, a saját »déli földrészén«, azért, hogy kivegye a részét az ott fellelhető előnyök, mint a természeti kincsek, energiahordozók és emberi erőforrások elosztásából.”2
Az EU befolyásának növeléséhez a francia katonai pozíciók elengedhetetlenek, ezek ismerete fontos. Természetesen ebben a folyamatban Magyarország méretéből adódóan nem játszhat jelentős szerepet, azonban az unió tagjaként kívánatos, hogy a magyar külpolitika tisztában legyen az ott végbemenő folyamatokkal, és ezeket figyelembe véve alakítsa viszonyát az EU-hoz. Mindenképp kiemelendő még egy jelentős folyamat, ami szükségessé teszi a témával való foglalkozást. Az EU-n belül komoly erőfeszítéseket tesznek egy tényleges közös kül- és biztonságpolitika létrehozására, aminek jelentős részét képezi egy európai közös biztonság- és védelempolitika kialakítása. 2003-ban lezajlott az EU első olyan válságkezelő missziója, amelyet NATO-eszközök és parancsnoki struktúra felhasználása nélkül hajtottak végre a tagállamok. A Kongói Demokratikus Köztársaság területén végrehajtott Artemis műveletben részt vett egy magyar tiszt is. A misszió jelzi, hogy az EU a katonai válságkezelésben is szerepet akar vállalni. Elképzelhető, ami a mostani magyar külpolitikai irányvonalnál ugyan még valószínűtlennek tűnik, hogy tíz-húsz éven belül magyar katonák, rendőrök és civilek fognak majd részt venni afrikai válságkezelő misszióban. Ez esetben az ott végbemenő folymatok közvetlenebbül érintenék hazánkat, ezen belül a Magyar Honvédséget is.

A francia gyarmatbirodalom
Annak ellenére, hogy Franciaország a modern kori gyarmatosításnak csak a második hullámában vállalt aktív szerepet, lemaradását a spanyolok és a portugálok mögött hamar behozta. A francia gyarmatosítást két markánsan elkülöníthető szakaszra bonthatjuk. Az első fázis 1689-től 1815-ig terjedt. A korszakot a folyamatos angol–francia konfliktus jellemezte, s az észak-amerikai francia kolóniák,3 területek többször gazdát cseréltek. Az angolok fokozatosan kiszorították a franciákat, Francia Guyanát kivéve, szinte mindenhonnan. Franciaország ekkor veszítette el Louisianát (1763), Kanadát (1763), a Hudson-öböli Territóriumot (1713), a Karib-tenger számos szigetét (1713–1787), illetve az indiai szubkontinens keleti részén lévő értékes területeit (1748–1758). A vetélkedésből az angolok kerültek ki győztesen, s az első francia gyarmatbirodalom 1815-re szinte teljes egészében a britek kezébe került, mire Napóleon végleges vereséget szenvedett. Louisiana volt az egyetlen kivétel, amit – bár egyszer még sikerült 1763 után visszafoglalniuk a franciáknak –, 1803-ban kénytelenek voltak mélyen áron alul eladni az amerikaiaknak. Az első gyarmatbirodalom alig rendelkezett afrikai gyarmatokkal. A franciák mindössze a kontinens északnyugati partvidékén birtokoltak egy-két apróbb kikötőt, valamint ide tartozott még földrajzilag az Indiai-óceánban található két szigetcsoport: a Seychelles-szigetek, valamint Mauritius és Réunion, melyeket még az 1700-as évek előtt szereztek.4
Ekkor fordult a franciák figyelme Délkelet-Ázsia, de még inkább Afrika felé. A 19. század harmincas éveitől magához térő Franciaország csak korlátozott sikereket ért el. Afrikán kívül csak Kambodzsát sikerült megszereznie, s 1881-ig a kontinensen is „csak” Algériát, Tunéziát, a szubszaharai övezetből pedig Elefántcsontpartot, Gabont, Guineát gyarmatosította. Ezt követte a második gyarmatbirodalom kiteljesítése. A gyarmati terjeszkedés utolsó szakasza 1882-től 1919-ig terjedt. A cél az volt, hogy egységes francia tömb alakuljon ki a kontinens északi részén, s ez egyfelől sikerült is Marokkó, Mauritánia, Niger, Mail, Csád, Ubangi-Sari (Közép-afrikai Köztársaság), Szenegál, Felső Volta (Burkina Faso), Dahomey (Benin) megkaparintásával. Az így kialakult, egyébként összefüggő gyarmategyüttes két részből állt. Ezeket Francia-Nyugat-Afrika, valamint Francia Egyenlítői Afrika néven ismerhettük meg. A 19. század végén igazi versenyfutás alakult ki a nagyhatalmak, főleg Párizs és London között. A britek ugyanis észak–dél irányban, a Földközi-tengertől Fokvárosig szerették volna egységessé tenni a területeiket Afrikában, míg a franciák kelet–nyugati irányban, egy Dakar–Dzsibuti tengely kialakításával szándékozták megtenni ugyanezt. Az európai politikai viszonyok alakulása és a németektől való félelem szövetségesekké tette őket, s az entente cordiale-ban („szívélyes egyezmény”) elhatárolták a gyarmati érdekszféráikat, s így elsimították a köztük levő ellentéteket.
A franciák visszaszerezték a 18. században elvesztett afrikai kikötőiket, valamint a Seychelles-szigeteket, Mauritiust és Réuniont és az egykori karib-tengeri szigeteik egy részét is. A kis szigeteket leszámítva mindössze két jelentősebb terület nem volt határos ezzel a nagy egységes tömbbel. Az első Dzsibuti, amit 1860 körül csatoltak hozzá a második gyarmatbirodalomhoz, ám ekkor még Francia Szomáliföldnek hívták. A másik pedig Madagaszkár szigete, melyet Franciaország 1885-ben protektorátusává tett, majd pár éves Nagy-Britanniával folytatott sikeres alkudozás után 1895-ben el is foglalta a szigetet.
A területszerzés utolsó fázisa az első világháború éveire tehető, amikor a franciák az antant keretein belül lerohanták a gyenge katonai erővel rendelkező német gyarmatokat. Kamerun északi része brit Nigériához csatlakozott, míg a déli terület francia gyarmattá lett. Togo először közös brit–francia igazgatás alá esett, majd kettéosztották, és az angolok részét Ghánához csatolták. A fennmaradó terület lett Francia-Togo.5
Ahhoz, hogy megértsük, mit keresnek a franciák napjainkban Afrikában, meg kell vizsgálnunk, miért is kezdték el gyarmatosítani a fekete kontinenst. A főbb okok ugyanis változatlanok, csak kissé átalakult a környezet. A franciák, mint minden gyarmattartó, eleinte azzal a propagandával álltak elő, miszerint civilizátori küldetést kell teljesíteniük, meghozni a „francia békét” a vérgőzös királyocskák uralta kontinensnek, ahol a káosz uralkodik. Egyesek szerint a poroszoktól elszenvedett 1870–71-es vereség az oka, hogy Párizs Európán kívüli babérokra tört, s nincs semmiféle gazdasági érdek a terjeszkedés mögött. Ez esetben jogosan merül fel a kérdés, vajon akkor az angolokat mi hajtotta, hogy újabb és újabb területeket szerezzenek?
Ne felejtsük el, hogy a gyarmatbirodalom létrehozása és fenntartása 1914-ig többe került, mint amennyit ráköltöttek. Mindazonáltal a két világháború között busásan kárpótolta a franciákat a befektetés.6 Ám ez csak az állam, illetve az adófizetők szemszöge. A magánszférának, kereskedővállalatoknak, francia cégeknek már korábban is rentábilis volt a vállalkozás. A nagy pénzügyi és gazdasági csoportok a gyarmati adminisztrációval együttműködve extraprofitot szerezhettek. A koncessziós társaságok egymás között érdekcsoportokra osztották fel a francia gyarmatbirodalmat, s monopolhelyzetüknek köszönhetően kiváltságaikat sokáig nem veszélyeztette semmi. Ez lehetővé tette a cégek számára, hogy nagyon olcsón vásárolják fel az e területről származó félkész termékeket vagy nyersanyagokat, melyek gyakran amúgy is kényszermunkával készültek. Ezenfelül az anyaországi árat jócskán meghaladva adták tovább a gyarmatokra irányuló exporttermékeiket. Franciaország számára tehát a gyarmatbirodalom nagy és stabil felvevőpiacot jelentett.
A francia népnek is jövedelmezett a gyarmati rendszer, hiszen az említett koncessziós társaságok igen jó osztalékot fizettek a részvényeseiknek. A francia társadalom financiális szemléletű polgárai számára jelentős hasznot hoztak, mondjuk, az algériai energetikai részvények, de ne felejtsük el, hogy a Szuezi-csatorna részvényeinek legnagyobb része is a franciák kezében összpontosult. Igen széles rétegek szemében népszerű volt a befektetés ezen formája, s ha nem is egész paketteket, de legalább egy-két darabot sokan vásároltak.
Franciaország ma már kevés és kimerülőfélben lévő nyersanyag-lelőhelyekkel, ám egyre növekvő igényekkel rendelkezik. Afrika szinte minden nyersanyagban, ércben igen gazdag, s ezek nagy részét könnyű kibányászni is, sok a külszíni fejtés. Elég csak megemlítenünk a guineai bauxitot, a gaboni olajat, a mauritániai vasércet vagy a nigeri uránt. 1957. március 25-én, amikor Rómában aláírták a Közös Piacról a szerződést, Franciaország olyan gazdasági háttérrel rendelkezett, mint egyetlen másik európai társa sem. A gyarmatok lehetővé tették, hogy a világháborúkban vesztes, ám gazdaságilag hamar talpra álló németeket végre ténylegesen lekörözzék. A francia ember számára a „Gloire”, az egykori dicsőség még a mai napig is igen fontos tényező. Nagyhatalomnak lenni – vagy maradni, illetőleg ismételten azzá válni – jelentősen motiválta az ország politikai vezetését.
Katonai szempontból a gyarmatok nemcsak stratégiai nyersanyagokat biztosítottak Franciaország számára, hanem gyarmati katonákat is. Ugyanis 3 éves katonai szolgálatra kötelezhették a feketéket. Több százezren vettek részt így az első világháborúban, majd a szíriai és a marokkói háborúban, a második világháborúban, az indokínai, s végül az algériai háborúban.

A dekolonializáció
A dekolonializáció folyamata igen fájdalmas és csak részben nevezhető tervszerűnek. S bár kétségtelen, hogy De Gaulle-nak jelentős szerepe volt benne, néhol ő is csak az események után futott, ám még időben felismerte a változás szükségességét. Afrika kapcsán egy keserves tapasztalatból is meríthetett Párizs: Vietnamból. Indokínában ugyanis a franciák a legmesszebb mentek el egy olyan győzelem érdekében, melyet soha nem érhettek el pusztán katonai eszközökkel. A Dien Bien Phu-i vereség túlzottan jelentős volt ahhoz, hogy utána is folytatni lehessen a háborút. Az afrikai gyarmatok többségén nem került sor fegyveres függetlenségi mozgalmakra, talán mert De Gaulle már előbb lépéseket tett a dekolonializáció érdekében. Pár kivétel volt csupán – Tunézia, Marokkó –, s a legfontosabb az 1954. november 10-én kirobbant véres algériai háború, ahol az FLN (Front de Liberation National – Algériai Nemzeti Felszabadító Front) elvileg csak saját, ám gyakorlatban a többi gyarmat függetlenségéért is harcolt.7 Algéria mindig is különleges státust élvezett, hiszen területén több mint egymillió fehér élt, részben telepesek, részben az itt született „fekete lábúak”, s az anyaország teljes jogú megyéjének számított. Ezen túl fontos szerepet játszottak Algériában a második világháború után felfedezett új olajmezők, melyek tovább növelték a terület értékét.
Egy másik esemény is jelentősen befolyásolta a dekolonializációt a gyarmatokon bekövetkező társadalmi változásokon túl. Ez pedig nem volt más, mint az 1956-os szuezi válság, ami nemcsak presztízsveszteséggel járt, de az egész világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az egykori nagyhatalmak már csak korlátozottan képesek az önálló cselekvésre.
A franciák számára azért is fontos lett volna a siker Nasszer ellen, mert az egyiptomi vezető pánarab eszméket dédelgetett, és fegyverekkel is támogatta az algériai lázadókat. Annak ellenére, hogy Nasszer a szuezi válság után beszüntette ebbéli tevékenységét, mert értékelése szerint minden lehetséges fegyverre szüksége volt Izrael ellen, az algériai katonai akciók az év végére a hivatalos francia adatok szerint is mintegy 26%-kal emelkedtek.8 Hiába voltak a franciák katonailag győztesek, moráljukra siralmas hatást gyakorolt a fiaskó. A csalódottság a legfelsőbb katonai köröket is elfogta, s ez lehetővé tette a viszszatérést De Gaulle számára. S bár a tábornok parázs beszédében 1957-ben még lehetetlennek tartja Algéria feladását, 1958 novemberében már a terület integrációját is ebbe a kategóriába sorolja. Maga De Gaulle is csak lassan jutott el először az autonómia, majd a függetlenség megadásának gondolatáig. Mindazonáltal a franciák előtt hamar világossá vált, hogy a nemzetközi tőke, a brit, holland és amerikai nagyvállalatok lassanként tapogatózva, de kezdenek benyomulni a gyarmati területeikre. 1959-ig Párizs azonban 200 milliárd frankot invesztált be az algériai olajszektorba, és semmiképp sem hagyhatta veszni ezeket az infrastrukturális fejlesztéseket. De Gaulle-nak sikerült a tárgyalóasztalhoz ültetnie az FLN-t, s a francia nagytőke támogatását is megnyerte egy olyan békéhez, ahol még a franciák dominálhattak az egykori gyarmat gazdaságában. Ugyanis Algériában még nem jutottak el „Dien Bien Phu”-hoz, vagyis a teljes katonai vereséghez, annak ellenére, hogy Párizs egyre szorultabb helyzetből vívta küzdelmét. Majd kétéves lassú tapogatózás és hosszas diplomáciai csatározások után megszületett az eviani szerződés. Ám a békés rendezés érdekében De Gaulle-nak fel kellett áldoznia az algériai franciákat és korábbi támogatóit, a hadsereg magas rangú tisztjeit. Az idő azonban a tábornokot igazolta. A gazdasági, kulturális kapcsolatok mind a mai napig igen erősek, szinte az összes volt francia gyarmattal, így Algériával is. Evian lehetővé tette, hogy Algéria 1958-as 500 000 tonnás olajkitermelése 1962-re 20 millió tonna fölé emelkedjen, s az évtized végére majdnem meghaladta az 50 millió tonnát.

Az algériai eseményekkel párhuzamosan, részben Algéria megtartása érdekében, zajlott a többi kolónia státusának rendezése is. A francia vezetés prekoncepciója az volt, hogy az értékesebbnek minősített észak-afrikai megye elsőbbséget élvez a többi afrikai gyarmattal szemben. Lényegében megpróbáltak elébe menni egy átfogó felkelési hullámnak, melyeket a korábbi francia vereségek, illetve szerény katonai sikerek válthattak volna ki. Párizs valójában a politikai megoldással azt akarta elérni, hogy erőforrásai nagy részét Algériára tudja koncentrálni. Első lépésként az 1958-as alkotmányt kell említenünk. Eszerint a Francia Uniót felváltja a Francia Közösség (CF = Communaute Francaise), s az egykori gyarmatok önrendelkezést nyerhettek és saját, önálló közigazgatással rendelkezhettek. Az alkotmány 78. cikkelye azonban lehetővé tette Franciaország számára, hogy a tagköztársaságok életének szinte teljes skálájába beleszólhasson. A kül-, had- és pénzügyeket, valamint a gazdasági irányítást és a stratégiai nyersanyagokkal való gazdálkodást teljes egészében az anyaország jogkörébe rendelte, s Párizs korlátozottan, de beavatkozhatott az oktatási-igazságszolgáltatási rendszerbe, a távközlésbe és a közlekedésbe is.
A 76. cikkely azonban lehetővé tette a teljes függetlenség elnyerését is, ugyanis megengedte a közösségből történő kilépést. A gyarmatokon 1958. szeptember 28-án szavaztak az alkotmány elfogadásáról.9 Guinea kivételével minden gyarmat igent mondott a korlátozott, de kétségtelenül előrelépést jelentő közösségi tagságra, amely első látszatra nagyobb gazdasági biztonságot jelentett, mint a teljes függetlenség. Conakry ellen – bár De Gaulle nem akadályozta meg kilépését – azonnal megindultak a gazdasági szankciók, az összes francia szakembert visszahívták, elszállították a felszereléseket a kórházakból, az iskolákból, a rádióállomásokról, továbbá megvonták a hiteleket is. Guinea azonban nem visszakozott, nem lépett vissza a közösségbe, sőt maga a közösség indult bomlásnak a nyilvánvaló presszió hatására. Ezt a folyamatot erősítette, hogy Afrika-szerte komoly antikolonialista megmozdulásokra került sor, s Mali is követte Guinea példáját. 1960-ban Kamerun, a Közép-afrikai Köztársaság, Csád, Kongó, Dahomey, Elefántcsontpart, Madagaszkár, Mali, Mauritánia, Niger, Szenegál és Togo nyerte el függetlenségét.10 Bár egyes területek még nem éltek a 76. cikkely adta lehetőséggel ekkor, a 12 millió négyzetkilométeres gyarmatbirodalom hatszázezerre, a több mint 70 milliós gyarmati népesség 2 millióra zsugorodott. A fent említett államok nagy része már nem gyarmati státusban, de továbbra is élénk kapcsolatokat ápolt az egykori anyaországgal. Az 1960-as alkotmánymódosítás után többen tagjai maradtak az új Francia Közösségnek (Fekete-Afrikában Mali és Guinea kivételével a fennmaradó 13). Az 1958-as alkotmányhoz képest így már sokkal pozitívabb volt a kép az újonnan születő fiatal államok számára, bár Párizs befolyása még így is jelentős maradt. Afrikában mindössze Reunion, Mayotte szigete és Francia-Szomália maradtak a tengerentúli terület státusban. 1977-ben Dzsibuti is függetlenné vált.

De Gaulle saját hatáskörébe utalta az
afrikai ügyeket, s ebben legnagyobb támasza az Afrikai és Malgasi Ügyek Főtitkársága (SGAAM = Sécrétariat Général pour les Affaires Africanes et Malagaches), mely független volt a külügytől és a tengerentúli területek minisztériumától is. Vezetője Jacques Foccart volt, aki amellett, hogy képzett hírszerző s a tábornok bizalmas tanácsadója is volt, összekötőként is funkcionált a titkosszolgálatok és De Gaulle között. Az afrikai francia diplomaták, akik leginkább egykori gyarmati tisztviselők, légiósok vagy katonák voltak, Foccarttól kapták utasításaikat. A Nouvel Observateur újság egy találó és humoros matematikai képlettel jellemezte az ország Afrika-politikáját: Politique d’Afrique = de Gaulle + paras (ejtőernyősök).11
Az afrikai dekolonializációt a franciák tudomásul vették és mentették a menthetőt, de soha nem akarták és nem is segítették elő tudatosan. Pontosabban, egy újfajta berendezkedés kiépítését célozták meg, melyben a tábornok elévülhetetlen érdemeket szerzett, a De Gaulle-i alapokat napjainkig felfedezhetjük Franciaország és az egykori gyarmatai között.

A dekolonializációtól a hidegháború végéig
A hetvenes évek során Párizs mozgástere jelentősen megnövekedett, köszönhetően a portugál gyarmatbirodalom 1975-ös összeomlásának, a nyilvánvaló szovjet térnyerés ellenére is. Angola, Mozambik, Bissau-Guinea és a Zöldfoki-szigetek függetlenné váltak, s így egy vetélytárs kiesett. Az oroszok sose tudtak olyan erős pozíciókat birtokolni Afrikában, mint amilyet a portugálok elvesztettek. Moszkva sok esetben csak a színfalak mögött tevékenykedett, s ne felejtsük el, hogy a fekete vezetők legalább olyan mértékben használták ki a szovjeteket, mint a nagyhatalom őket.12 Továbbá más fontos riválisok is meggyengültek. Elég ha csak arra gondolunk, milyen szoros együttműködés volt például a Dél-afrikai Köztársaság, a rhodesiai Smith-rezsim és Lisszabon között. Portugália kiesése jelentősen gyengítette az afrikai fehér faji alapon szerveződő elnyomó rendszerek szövetségét. Mindezeken felül az Egyesült Államok elszenvedte első háborús vereségét Indokínában, s ez visszatartotta a szuperhatalmat, hogy erélyesen lépjen fel a kommunizmus terjedése ellen a fekete kontinensen. A Nobel-békedíjas Henry Kissinger csak egy korlátozott angolai programot tudott elindítani. Pompidou elnöksége alatt így Afrika szerepe újfent felértékelődött, amit a „Vissza Afrikába” jelmondat fogalmaz meg tömören. Ekkor Franciaország az afrikai változásokat saját érdekeit közvetlenül veszélyeztető tényezőnek minősítette.13 A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején uralkodóvá válik a „Franciaország egyedül” (France seule) gondolata. Ez igen jól tetten érhető Louis de Guiringaud francia külügyminiszter 1979-es elhíresült mondatában: „Afrika az egyedüli kontinens, amit Franciaország egymagában, a saját eszközeivel képes befolyásolni. Az egyetlen, ahol ötszáz katonával képes változtatni a történelem menetén.”14
Franciaország viszonya átalakult Afrikával, de volt egy nagy előnye, mégpedig a folyamatosság. Az ország a 19. századtól egyfolytában jelen volt a kontinensen, s a hidegháborúban némileg ki is bővítette újszerű érdekszféráját, gondoljunk csak az egykori belga gyarmatokon (Zaire, Ruanda) növekvő aktivitására. Hivatalnokai, katonatisztjei egy részének már az anyaországban is olyan speciális célirányos képzést biztosít korábbi tapasztalatai alapján, mely lehetővé teszi e szakemberek számára, hogy Afrikában tevékenykedjenek majd karrierjük építése során.

A neokolonializációval Franciaország érdekei, ha nem is alapvetően, de némileg módosultak. Hamar felismerték, hogy az újonnan függetlenné vált országok bányászatra és trópusi mezőgazdaságra épülő monokultúrás gazdasága, politikai tapasztalatlansága, rossz infrastruktúrája és közlekedési lehetőségei, illetve szakemberhiánya még jó ideig nélkülözhetetlenné teszi számukra az anyaországot és annak piacait. Amerikai elemzők szerint a franciák mentették át legsikeresebben gyarmatbirodalmukat egy olyan neokolonialista rendszerbe, ahonnan a befolyó profit jelentősen meghaladja az ide invesztált összegeket (segélyek, gazdasági támogatás, szakértők, katonai intervenciók költségei). A franciák számára az olaj továbbra is fontos maradt, függetlenül attól, hogy a terület jogilag gyarmat, vagy szabad állam-e. Gabonból, Kamerunból és Kongóból a hetvenes-nyolcvanas években átlagosan 20 millió tonna kőolajat szállítottak Franciaországba. De megjelent egy másik fontos energiahordozó iránti szükséglet is. Franciaország energiaigényeinek közel felét nukleáris erőművek segítségével elégítette ki, s ehhez biztos utánpótlásra talált Fekete-Afrikában, ahol a becslések szerint jelentős mennyiségű urániumérc található.15 Párizs számára fontos továbbá a repülőgépgyártásban alkalmazott titánium is, amit szintén nagy mennyiségben importál a területről.
A befolyás meglétére utal, hogy sok fekete-afrikai országban nőtt, volt ahol megduplázódott a helyi franciák létszáma, akik elsősorban a gazdasági életben helyezkedtek el. Ezen országok legtöbbjében a francia mint hivatalos vagy mint félhivatalos nyelv jelenik meg. Ez komoly előny azon francia katonák számára, akik a térségben tevékenykednek, hiszen viszonylag könnyen szót értenek a helyi lakossággal. A frankzónát is átmentették, s az egykori Francia Egyenlítői Afrika és Francia Nyugat-Afrika sok országában a CFA (Communauté Financičre Africaine = Afrikai Pénzügyi Közösség) frank a hivatalos fizetőeszköz. Természetesen Párizs jelentős befolyással rendelkezik ennek a valutának az árfolyamát illetően.
A 70-es években évente átlagosan 20-21 milliárd frankos francia tőkeexport mintegy fele Afrikába vándorolt, s ennek 30-40%-át a kőolajszektorba fektették be.
A francia pénzügyi és gazdasági befolyásának fontosabb szervezetei is fennmaradtak. A Banque de France a fejlődő országoknak nyújtott kölcsönei és hitelei révén, a Frankzóna Monetáris Bizottsága (CMZF = Comité Monétaire de la Zone Franc) pedig a CFA frank árfolyamának kontrollálásával döntő módon befolyásolták az egykori gyarmatok gazdasági életét.
Franciaországban korábban sorköteles hadsereg működött, melyet csak a kilencvenes évek második felében kezdtek szerződéses haderővé átalakítani. Sok sorköteles francia fiatalt küldtek a hidegháború idején Afrikába, ám nem egyenruhás szolgálat keretében, hanem diplomájuknak megfelelő munkakörrel, jó fizetéssel. Őket nevezték a Haladás önkénteseinek (Volontaires du Progrés), s a 70-es évek folyamán évente akár 10 000 francia is dolgozhatott a szubszaharai övezetben. Legtöbbjük, közel felük, pedagógusként tevékenykedett, de mezőgazdasági, infrastrukturális és médiaszakemberek, egészségügyi dolgozók is érkeztek éppúgy, mint az állami adminisztráció vagy akár a kultúra területéről.
Mindazonáltal a franciák nem sorozhattak többé hadseregükbe a függetlenné vált országokból embereket, de nem is volt rá akkora szükség, hiszen megalakultak az új államok saját hadseregei, így a „feladott” területek nagy részén nem kellett katonákat állomásoztatni. Persze a francia katonai jelenlét egyáltalán nem szűnt meg, inkább ésszerűbbé vált azáltal, hogy csak akkor és ott alkalmaztak katonákat, ahol tényleg szükség volt rá. De Gaulle kétoldalú szerződésekkel biztosította, hogy francia csapatok állomásozhassanak állandó jelleggel a Malgas Köztársaságban, Csádban és Szenegálban. Mindazonáltal a közösség fennmaradó tagjai is beleegyeztek abba, hogy a francia hadsereg használhatja a kontinensen található egykori objektumainak egy részét. Ezenfelül Párizs szintén kétoldalú szerződésekkel biztosította az új afrikai vezetőket, hogy akár katonailag is segítségükre siet, ha az adott kormány veszélyeztetve érzi magát.
Franciaország többször döntött úgy, hogy egykori gyarmatainak katonai segítséget biztosít, fegyveresen lép fel valamilyen háborúban, konfliktusban. Szükség volt erre azért is, mert befolyási övezetében megszűnt egyeduralkodónak lenni. Más európai nagyhatalmak is megjelenhettek a színpadon. Sőt, bár a szovjet térnyerés leginkább a portugál gyarmatbirodalom egykori tagjainál volt megfigyelhető, ne felejtsük el, hogy Beninben, Brazzaville-i Kongóban és Guineában a marxista–leninista tanok fokozottabb elterjedése volt megfigyelhető. A hidegháború során Kína és Észak-Korea is próbálkozott valamiféle befolyás megalapozásával, azonban ezek a kísérletek nem voltak túl sikeresek.
Párizs több katonai intervenciót hajtott végre a hidegháború során. Gabonban 1964 Léon M’ba kormányának segítségére siettek. Francia ejtőernyősöket vetettek be, hogy egy puccsot meghiúsítsanak. 1976-ban a Közép-afrikai Köztársaságban Bokassa ezredes császárrá kiáltatta
ki magát. Ám őt francia segítséggel 1979-ben megbuktatták. 1983-ban Csádba küldtek francia katonákat. A katonai beavatkozásra azért volt szükség, mert Líbia már 1973 óta különféle agresszív lépéseket tett az ország ellen, majd ebben az évben fővárosát, N’djamenát is elfoglalta. Párizs visszahívta csapatait, mikor a líbiaiak visszavonultak az Aozou-területre.16 Mindazonáltal Franciaország 1990-ben visszautasította a segítségnyújtást és a katonai intervenciót, amikor Csádban pár magas rangú tiszt által vezetett lázadó csoport már a fővárost szorongatta.17
De nemcsak az egykori saját területeken jelentek meg a befolyási övezetüket féltő franciák, hanem szerte a kontinensen. Az 1967–70-es nigériai polgárháború, pontosabban a biafrai konfliktus idején a franciák – és a britek is – a szakadár délkelet-nigériai ibókat támogatták.
A kilencvenes évek legelején Ruandának szállítottak fegyvereket, lehetővé téve, hogy az 1990 és 1992 között 5000 fős haderejét rövid időn belül 40 000-re növelje. Sőt, Juvenal Habyarimana, Ruanda elnöke, a François Mitterrand által neki ajándékozott repülőn utazott, amikor hutu szélsőségesek lelőtték és életét veszítette.
Franciaország
és Afrika napjainkban
Afrikát napjainkban konfliktusok és háborúk sújtják, melyek óriási szenvedést okoznak a földrész lakosságának, nagyon megnehezítik a külföldi cégek számára a gazdasági tevékenységet, emellett súlyos problémát jelentenek a nemzetközi közösség számára. Mégis miért foglalkoznak a franciák komolyan Afrikával, milyen szerepet játszik számukra Afrika?
Az közismert tény, hogy a nyugati világ energiahordozók iránti nyersanyagéhsége és -függősége óriási. Ez természetesen igaz Franciaországra is. Az afrikai kontinens nagyon gazdag természeti kincsekben, amelyek nagy részét még nem termelték ki, emellett a külföldi cégek jelentős területet nem is tártak fel az állandó háborúk miatt.
A kőolaj- és földgázellátás biztosítása létérdeke az összes nyugati országnak, így Franciaországnak is. Az afrikai kontinens rendelkezik a világ már feltárt kőolajtartalékának 9,1%-ával, 12,7 milliárd tonnával, illetve a feltárt földgáztartalék 7,6%-ával, ami 10,6 milliárd tonna kőolajjal egyenértékű.18 A készletek jelentőségét növeli, hogy a helyi fogyasztás igen alacsony, így az afrikai kőolaj- és földgázexport a kitermelés arányánál nagyobb részt képvisel a világ kőolaj- és földgázexportjában, 15%-ot és 10%-ot.19
Afrikában a kőolajat az 1960-as évektől kezdték el komolyabb mértékben kitermelni, azóta ez dinamikusan emelkedik. A 1. táblázat 1997-ig mutatja a kőolajtermelés növekedését.
Az észak-afrikai területeken kívül jelentős készleteket rejt még a föld és a tenger mélye például Csádban, Gabonban, Angolában, Kamerunban, Kongóban, s bárhol rejtőzhet még újabb olajkincs. Fel kell hívni a figyelmet arra a tényezőre, hogy az egyes országokhoz (Angola és a Guineai-öböl országai) tartozó tengeri olajmezők szintén óriási készleteket rejtenek, ami biztonsági szempontból különösen fontos. A jelenleg is zajló iraki konfliktus tökéletesen bizonyítja azt, hogy a szárazföldi olajkutak és a csővezetékek mennyire sebezhetőek, míg a tengeri kutakat sokkal könynyebb megvédeni, emellett a 90-es évek műszaki fejlesztései lehetővé teszik olyan tengeri mezők kitermelését, amelyek korábban gazdaságtalanok vagy lehetetlenek lettek volna. A Guineai-öböl az összes lelőhely közül kiemelkedik, mert valószínűleg óriási készleteket rejt még. A Total francia olajcég szakértői szerint az öböl termelése a 2003-as 500 000 barell/nap termelésről 2008-ra valószínűleg 1 000 000 barell/nap-ra fog növekedni.20

Franciaország számára az afrikai olaj nem kiemelkedő fontosságú az ország energiaellátása szempontjából, hiszen olajimportjának kevesebb mint 30%-a származik Afrikából, azonban a legfontosabb francia olajcégnek, a Totalnak komoly érdekeltségei vannak a térségben.21 A 2. táblázat azt mutatja, hogy a cég olajkitermelésének jelentős részét az afrikai kutak adják, az összes földrész közül a legtöbbet itt termel ki.
A cég egyik legsikeresebb befektetése az 1990-es években Angolában történt. Az angolai 17-es blokk két mezőből áll, a Girassolból és a Daliából. Mindkettőt az Elf tárta fel 1996-ban és 1997-ben, majd a fúzió után a Total tulajdona lett. A Girassolt több más céggel közösen bányásszák ki (Exxon-Mobil, British Petrol stb.), a Total részesedése itt körülbeül 35%. A 17-es blokk 210 km-re van az angolai partoktól, 1400 m mélyről hozzák a felszínre a „fekete aranyat”.
A blokk az angolai olajtermelésnek ma egyharmadát adja, 200-250 ezer hordót naponta. A Total más afrikai országokban is gazdag területekkel rendelkezik, például Kamerunban, Csádban, Nigériában, Gabonban.
A másik nagyon jelentős energiahordozó Franciaország számára az urán. A francia energiatermelés 40%-át az 58 működő atomerőmű termeli meg. Igen diverzifikált a energiahordozó importja, emellett a nukleáris energia nagy szerepe az energia termelésében komoly autonómiát biztosít számára. Egyébként a jól működő energiapolitikának köszönhetően a francia fogyasztó az egyik legalacsonyabb tarifát fizeti az OECD-országok állampolgárai közül. A nukleáris energiától való függősége miatt viszont az országnak létérdeke, hogy biztosítsa a megfelelő uránmennyiséget az atomerőművei számára. Emiatt Niger igen fontos Franciaország számára. Niger a világ urántartalékának alig 1,2%-ával rendelkezik, mintegy 30 ezer tonnával (ez a mennyiség elegendő Franciaország számára), azonban a két működő bányát üzemeltető bányatársaság teljesen francia kézben van és francia piacra termel. 22
Az afrikai kontinens országai azon kívül, hogy jelentős mennyiségű nyersanyagot exportálnak Franciaországba, komoly piacot jelentenek a francia cégek számára. Több afrikai országban a gazdaság kulcsszektorai teljesen francia kézen vannak, ami biztosítja az országok függőségben tartását. Csádban például a Coton Chadot, mely gumitermeléssel és exportálással foglalkozik, francia anyagi segítséggel állították talpra, ami meghatározó befolyást jelent az országban, mivel az olaj mellett a második legfontosabb exportcikke a gumi. Elefántcsontparton, Gabonban és Szenegálban a telekommmunikációs hálózat teljesen a France Telecom tulajdonában van, amely cég emellett döntő tulajdonrészt birtokol Fekete-Afrika más országaiban is. Hasonlóan kulcspozíciókban van a Bouygues a csővezeték-hálózatok kiépítésében és fenntartásában. A felsorolást lehetne folytatni, azonban már ezek a példák is bizonyítják, hogy az afrikai országok jelentős része, főleg a volt gyarmatok, gazdaságilag nagyon függnek Franciaországtól.
A gazdasági érdekek mellett jelentős szempont, hogy a franciák komoly politikai tekintéllyel bírnak ezekben az országokban, amit a közös kulturális gyökerek nagyon hatékonyan segítenek elő. Az afrikai vezetők nagy része francia egyetemeken tanult, beszél franciául és francia tanácsadókat alkalmaz. Afrika fontosságát úgy lehetne összegezni, hogy ez az egyetlen kontinens, ahol Franciaország még mindig a legfontosabb hatalom. Szüksége van Afrikára bizonyítandó a világ és a maga számára azt, hogy több mint egy európai középhatalom.

                         2001  2002  2003                 
Európa               417   464     460
Afrika                540   589     612
Észak-Amerika     7      5         4
Délkelet-Ázsia     24    23       25
Közel-Kelet       100   152    140
Dél-Amerika      102   116    130
Oroszország         6       5        8
Összesen          1196 1354 1379

2. táblázatA Total olajtermelése régiók szerint (ezer hordó/nap)

A francia Afrika-politika 1990-től napjainkig23
A bipoláris világrendszer felbomlása komoly hatással volt a francia Afrika-politikára. A két szuperhatalom visszavonult a kontinensről, ezzel együtt természetesen csökkent a földrész országainak folyósított hitelek mértéke. Felgyorsult az európai integráció, a Balkánon véres konfliktusok törtek ki, beindult a volt keleti tömb országaiban a rendszerváltás, a demokratikus átmenet. Ezek a folyamatok azt eredményezték, hogy a francia külpolitika átértékelődött, és ebben Afrika fontossága csökkent. Emellett véres etnikai és vallási konfliktusok dúltak a kontinensen, amik a hidegháború során a két tábor közötti ideológiai ellentét köntösében jelentek meg. A legtöbb afrikai ország amúgy is komoly társadalmi és gazdasági problémákkal küszködött, s ezeket csak súlyosbították a fent említett tendenciák.
Franciaország egyedül maradt a kontinensen, ahol azonban már korábban bebizonyosodott, hogy saját erejéből nem képes kezelni a földrész problémáit. Az afrikai országokba, például a Csádba exportált európai típusú demokratikus politikai rendszer nem működött. Az Európában történt folyamatokra reagálva Dakarban, Abidjanban, Libreville-ben és Bamako utcáin tüntetők tömegei jelentek meg változásokat követelve. Az uralmon lévő hatalmi elit elnyomta a megmozdulásokat, amivel csak még jobban elmélyítette az etnikai konfliktusokat. A francia politikusok szóban ígéretet tettek, hogy elősegítik a változásokat, azonban a gyakorlatban semmit nem tettek. Növekvő franciaellenesség vált érzékelhetővé több afrikai országban is, például Kamerunban az ellenzék civil ellenállási mozgalmat szervezett, amelynek egyik fő tevékenysége volt, hogy bojkottálta a francia élelmiszerek vásárlását.
A gazdasági problémák egyre nagyobb kihívások elé állították a CFA-országokat. A CFA-t 1948-ban hozták létre tizennégy állam részvételével.24 A tizennégy CFA-ország a CFA frankot használta közös fizetőeszközül, aminek az árfolyamát a francia frankhoz kötötték (egy francia frank ötven CFA frankot ért). A tagállamok Párizsban helyezték el a valutatartalékaikat. Ez a rendszer mind a mai napig nagyon komoly francia befolyást biztosít a térségben. A CFA frank árfolyama közel fél évszázadon át változatlan maradt, azonban idővel a reálárfolyama nagyon felértékelődött, aminek következtében a CFA-országok termékeinek versenyképessége számottevően csökkent. Elapadtak a külföldi befektetések, és gazdasági visszaesés következett be. A francia cégek érdekeit is jelentősen sértette ez az állapot, amelyeknek ez 1993-ban körülbelül 10 milliárd francia franknyi kárt okozott. A CFA-országok többsége súlyos költségvetési deficittel rendelkezett, aminek kiegyenlítését Párizstól várták. Franciaország ezt a 90-es évek elején még megtette Szenegállal és Elefántcsontparttal, azonban Kamerun esetében már nem volt rá hajlandó, ezért 1994 januárjában a CFA frank 50%-os leértékelése mellett döntött. A döntés következtében viszont a tagállamok életszínvonala hirtelen és nagymértékben csökkent, ami szintén súlyos társadalmi konfliktusokat okozott és okoz még ma is.
A felmerülő problémák tömege bebizonyította, hogy a korábban folytatott Afrika-politika nem folytatható tovább és hogy „a harminc év alatt az afrikai országoknak nyújtott több ezer milliárd franknyi segély és a kiküldött több ezer tanácsadó jelentéktelen hatást gyakorolt. A támogatások az afrikai társadalmak 95%-át kitevő parasztságot alig érintették.”25A komoly változások még Mitterrand elnöksége alatt megkezdődtek. Az Afrika-politika jelentős módosításához elengedhetetlenek voltak a strukturális átszervezések, a segélyezési politika módosítása, személycserék és az unilaterális gazdasági, illetve katonai intervenciók alapelveinek megváltoztatása.
1992-ben Jean-Christophe Mitterrand befejezte ténykedését, apja Afrika-tanácsadójaként. Ezt a posztot 1986-tól kezdve töltötte be. Állandó kritikák érték amiatt, hogy túlzottan titkossá és átláthatatlanná tette a francia Afrika-politikát. Balladur miniszterelnöksége alatt, 1993-ban majdnem az összes Afrika-szakértőt elküldték a Külügyminisztériumból és az Együttműködési Minisztériumból.26 Ezzel felszámolták az 1958 óta meglévő, alapvetően a gyarmatosítás korát idéző gyakorlatot, és a hozzá tartozó formális és informális hálózatot.27 1995-ben és 1997-ben további nagyon fontos személyi változások történtek. François Mitterrand helyett Jacques Chirac lett az új köztársasági elnök, akinek elődjétől eltérő elképzelései voltak Afrikáról. 1997-ben törvényhozói választásokat is tartottak, ahol olyan emberek váltak meghatározóvá, mint például Alain Juppé és Dominique de Villepin. És ugyanebben az évben halt meg Jacques Foccart, a korábbi francia Afrika-politika meghatározó személyisége.28
Az Afrika-politikára nagy hatással volt az Elf olajcég 1994-es privatizációja is. Ez azonban csak 2002 végén és 2003 elején derült ki. 2002 végére befejeződtek azok a nyomozások, amelyek az olajcég tevékenységét vizsgálták. Nyilvánosságra került, hogy a francia diplomácia titkos fegyverként használta az Elfet, amin keresztül megvesztegették az afrikai vezetőket, és nyomást gyakoroltak rájuk. A cég 37 korábbi kulcsvezetője került bíróság elé. A hivatalos álláspont szerint a privatizáció elősegítette, hogy a francia Afrika-politika sokkal átláthatóbb legyen.29

Állandó problémát jelentett, hogy túl sokan foglalkoztak Afrika-politikával, több miniszter is komoly szerepet játszott a döntéshozatalban, így számos estben a politika nem tűnt következetesnek és logikusnak. Jelentős volt a duplikációk, átfedések és az érdekütközések száma. 1997-ben például a Kamerun és Nigéria közötti a Bakassi-félsziget birtoklása miatt kitört konfliktusban a Védelmi Minisztérium komoly harcot folytatott a Külügy- és a Pénzügy-minisztériummal, hogy a francia gazdasági vagy a katonai érdekeket vegyék jobban figyelembe.30 1998-ig fontos szava volt az Afrikát érintő határozatokban az elnöknek, a külügyminiszternek, az együttműködési miniszternek, a pénzügyminiszternek és a védelmi miniszternek. Ezután megszüntették az Együttműködési Minisztériumot, melyet a korábban folytatott Afrika-politika egyik fő védelmezőjének tekintettek. Funkcióit átvette a Külügy- és a Pénzügy-minisztérium. E két kormányzati szerv vezette ezután az együttműködési és fejlesztési politikát a Nemzetközi Együttműködési és Fejlesztési Interminiszteriális Bizottság segítségével (CICID = Comité Interministerielle pour la Cooperation Internationale et le Developement), mely napjainkban is meghatározza azokat a kiemelt célországokat, melyek részesülnek a bilaterális segítségnyújtás keretein belül folyósított hitelekből. Az ezredfordulón újabb jelentős változást jelentett, hogy az évtizedekig közvetlenül az elnök alá rendelt Afrika-politikát a külügyminiszter hatáskörébe utalták. Így a rendszer egyszerűsödött, és átláthatóbb lett.

A szervezeti változtatások és a személycserék mellett új alaptétel lett, hogy Franciaországnak be kell szüntetnie az unilaterális intervenciókat, egyre inkább „nemzetköziesítenie” kell politikáját, mivel nem képes egyedül boldogulni a kontinensen. Intenzívebben kell nyitnia olyan afrikai államok felé is, melyek nem voltak francia gyarmatok. Chirac már 1996-ban bejelentette, hogy lejárt az idejük az egyoldalú beavatkozásoknak.31 Az új Afrika-politikát 1997-ben hirdették meg hivatalosan, melynek fő tétele, hogy Párizs nem avatkozik bele az afrikai országok belügyeibe, ám ez nem jelenti azt, hogy közömbös nehéz helyzetükkel szemben.
A nemzetköziesítés jegyében a francia politika több konkrét lépést tett. Egyrészt 1998-ban Saint-Malóban megszületett egy francia–brit közös nyilatkozat, melyben leszögezték, hogy fő céljuk a korábbi angol és francia gyarmatok közötti regionális integráció elősegítése. Több fontos pontban megegyeztek, miszerint:
1. Nem szabad csökkenteni az Afrikának szánt segélyek mértékét.
2. Az afrikai államok adósságait csökkenteni kell.
3. Elő kell segíteni a politikai stabilitás megteremtését.
4. Nagy-Britannia kötelezettséget vállalt arra, hogy 2001-re az OECD-országok átlagos szintjére emeli az általa adományozott segélyek mértékét (a GDP 0,3%, ezt a francia segélyek jóval meghaladják, körülbelül 0,45%-át teszik ki a francia GDP-nek).32
A hagyományos francia–afrikai csúcsokra egyre több országot hívtak meg, ezzel is jelezvén a nyitást. Érdekes, hogy ez esetenként igencsak feldühítette a korábbi hű szövetségeseket. Omar Bongo gaboni elnök, aki Franciaország egyik legmegbízhatóbb szövetségese a térségben, nem vett részt az 1998-as francia–afrikai csúcson, jelezvén ellenérzéseit azzal szemben, hogy egy szintre sülylyesztették a többi afrikai vezetővel. Az EU keretén belül is igen aktívvá vált a francia külpolitika, jól példázzák ezt azok a komoly erőfeszítések, amiket az afrikai válságok kezelésében mind katonai, mind pedig polgári téren tett és tesz.
A segélyezési politika átalakítása szintén szükségessé vált a hidegháború után. 1993-ban 43,8 milliárd frankot költöttek segélyekre, amivel Franciaország a harmadik fő segélyező volt az USA és Japán után, de az első a GDP arányában mérve az OECD-országok között. Fontos, hogy a segélyek legnagyobb részét (55%-ot), a Szubszaharai Afrika kapta. Emellett elengedték a CFA-országok 25 milliárd franknyi adósságát. 1993 után módosítások történtek. Átcsoportosították a segélyeket. Csökkentették a pénzügyi zavarokkal küszködő kormányok támogatását. Új, az előzőeknél sokkal konkrétabb projekteket kezdtek el támogatni, ilyenek voltak például az AIDS elleni harc, a városi fejlődés elősegítése és az oktatási rendszer reformja.33 A Balladur-kormány alatt már elkezdődött a segélyek nemzetköziesítése is. Franciaország utána már jelentős részben a Világbankon és az EU-n keresztül nyújtott segítséget.
A politikai irányváltás természetesen nem hagyta érintetlenül a francia pozíciókat. Egészen 1997–98-ig Franciaország térvesztése volt megfigyelhető az afrikai kontinensen. Akkor ez a folyamat megállt, és a francia külpolitika újra sokkal kezdeményezőbbé vált. Az eltelt időben viszont új vetélytársak jelentek meg és a régiek is egyre aktívabbá váltak.

A legfontosabbak az USA, Kína, Nagy-Britannia és Dél-Afrika. A kihívás főleg gazdasági téren jelentkezett. Az amerikai cégek a CFA-országokban komoly tért hódítottak el a telekommunikációs és az energiaszektorban. A dél-afrikaiak a nehéziparban és a hagyományos francia termékek (bor, pezsgő, sajt) kereskedelmében támasztanak komoly versenyt. Mindhárom ország cégei versenyt futnak a nigériai vasút- és mobiltelefon-hálózatért.34 Nagy-Britanniával komoly gazdasági érdekellentétek vannak a Nagy Tavak Régiójában,35 emellett késhegyre menő verseny folyik a brit és francia hadiipari cégek között a dél-afrikai piacért.36
Japán és Németország a legutóbbi időkig visszafogottan viselkedett, és viszonylag kevés érdekeltséggel rendelkeztek Afrikában. A neokolonialista gazdasági benyomulással azért sem kísérleteztek, mert ezen törekvéseik gyökértelenek voltak, de valahol megjelent a hidegháború során ezen államok második világháborús veresége, ami külpolitikai lépéseiket ha nem is alárendelte szövetségeseiknek, de jelentősen befolyásolta. Míg Japán éledező gazdasága inkább Ázsiában aktivizálódott, addig a németeknek, akiknek a gazdaságuk jelentős mértékben összeforrt a franciákkal, még kedvező is volt Párizs efféle szerepvállalása. Mindazonáltal a legújabb tendenciák szerint Berlin is tapogatózni kezdett a fekete kontinensen. Ennek egyértelmű jele például Joschka Fischer 2003-as namíbiai látogatása. Az angolszász hatalmaknak, bár gazdaságilag folyamatosan – néhol és időnként katonailag is – képviseltetik magukat a régióban, megfelel a francia vezető szerep, hiszen Párizs az így szerzett előnyökért cserébe felvállalta a nehézségek kezelését is, s így, nem kis részben a franciáknak köszönhetően többé-kevésbé működő, nyugatbarát, piacgazdasággal rendelkező államok találhatóak a régióban. A francia jelenlét nélkül politikai-hatalmi vákuum alakulhatna ki ezeken a területeken, ahova 1990-ig a Szovjetunió tört be, az utána következő időszakban pedig a megerősödött és immár piacgazdasággal rendelkező Kína nyomulhatna be könnyűszerrel. A kínai térhódítás már szerte a kontinensen megfigyelhető, ám a hidegháborús érával szemben mostanában elsődlegesen nem katonai segítségnyújtásról van szó, hanem tőkeexportról és gazdasági befektetésekről.37
Franciaország számára aggodalmat jelent, hogy az Egyesült Államok politikai aktivitása az elmúlt néhány évben növekedett Afrikában. Felröppentek olyan hírek, hogy az USA katonai bázist tervez nyitni Szenegálban, de ez rémhírnek bizonyult. Emellett egyre több vezető amerikai politikus látogatott el a hagyományosan francia szövetségesként ismert országokba, például 2002 augusztusában Colin Povell, amerikai külügyminiszter Gabonba. Azt a tényt azonban mindenképp ki kell emelni, hogy az amerikai befektetések túlnyomó része elsősorban a bányászatba történik, míg a francia és európai cégek más szektorokat is megcéloznak. Nem szabad elfelejteni a mély kulturális gyökereket sem, amelyek Franciaországot az afrikai országok nagy többségével összeköti. Abdoulaye Wade szenegáli elnök 2000-ben úgy fogalmazott: „Politikai szempontból a kapcsolatunk Franciaországgal olyan szoros és mély, hogy azt egyetlen másik ország sem tudja pótolni.”38 Ezt kijelenthetjük az összes CFA-tagállamról is, ugyanis ezek a kapcsolatok politikai, gazdasági, kulturális és katonai téren is nagyon jelentősek, ez pedig óriási befolyást biztosít a franciáknak.

Az afrikai katonai
jelenlét alapjai
A francia hadsereg is komoly változásokon esett át 1990 óta. A fegyveres erők létszámát az 1990-es 411 000-es létszámról 2004-re 260 000-re csökkentették.39 Nagy hangsúlyt fektetnek manapság a légi szállítási kapacitások fejlesztésére és a tényleges expedíciós képességek kialakítására. Az elmúlt években az általános hadkötelezettségen alapuló sorozásos hadseregről áttértek az önkéntes haderőre. A felszerelés modernizációjára már évek óta jelentős összegeket különítenek el. A védelmi ipar igen korszerű fegyverek gyártására képes, amikkel felfegyverezve a különböző alakulatok nagy hatékonysággal képesek a feladataikat ellátni.
Franciaország a volt gyarmatai területén a geostratégiailag kulcsfontosságú pontok felett megtartotta az ellenőrzést. Fegyveres erőket állomásoztat Dzsibutiban, Csádban, Elefántcsontparton,40 Gabonban, Szenegálban és az Indiai-óceán délnyugati részén.
A hidegháború befejeződése után 1997-ig a francia erők létszáma 12 000 fő körül mozgott a régióban, ezután azonban bezárták a közép-afrikai bázist, mely működése során több mint harminc intervencióban játszott kulcsszerepet. Azt tervezték, hogy 2001-re a csapatok létszámát 10 000 fő alá csökkentik. Alain Richard védelmi miniszter 1997 októberében így indokolta a döntést: „Kapcsolatainkban jobban előnyben kell részesítenünk a különböző afrikai országok hadseregei közötti együttműködést, és több lehetőséget kell biztosítani más országoknak, különösen európaiaknak, hogy részt vegyenek a kontinens biztonságosabbá tételében.”41 2002 őszén az elefántcsontparti beavatkozás miatt azonban a kontinensen lévő katonák száma újból jelentősen emelkedett. 2004 júliusában a 33 000 külföldön állomásoztatott francia katona közül 14 000 fő szolgált Afrikában, nem számítva a katonai tanácsadókat.42 Fontos hozzátenni, hogy általában igen magas harcértékű alakulatok vannak a fekete kontinensen; idegenlégiósok, ejtőernyősök, tengerészgyalogosok, melyek hagyományosan a francia fegyveres erők elitjét alkotják.
Az anyaországi területen kívül állomásozó erőket három részre osztja fel a francia terminológia. Lehetnek erők külföldön valamely nemzetközi szervezet mandátuma alatt (forces sous mandat international). Vannak úgynevezett előretolt erők (forces prépositionnées), amelyeket további két csoportra osztanak. Az egyik csoportba tartozó az ideiglenes erők (forces temporaire) elvileg rövidebb ideig tartó műveleteket hajtanak végre (Csád), míg a katonai jelenlétet megvalósító erők (forces de présence) hosszabb ideje állomásoznak az adott területen (Dzsibuti, Elefántcsontpart, Szenegál, Gabon). Az ideiglenes erők „ideiglenes” jellegéről csak annyit érdemes megjegyezni, hogy Csádba 1986-ban telepítettek egy ilyen kontingenst, ami napjainkban is ott van. Az előretolt erők állomásoztatásához a jogi alapot az adott állammal megkötött védelmi és katonai együttműködési szerződések adják. Az utolsó nagy csoportot a Franciaországhoz tartozó tengeren túli megyéken és területeken (DOM-TOM = Departement Outre-Mer et Territoire Outre-Mer) állomásozó csapatok adják, melyeket szuverenitási erőknek (forces de souveraineté) neveznek (Réunion, Mayotte).
A fent már említett védelmi és együttműködési szerződések teszik lehetővé nemzetközi jogi szempontból Franciaország számára az előretolt erők állomásoztatását, emellett szabályozzák az adott afrikai állammal folytatott katonai együttműködést, egyes estekben francia részről lehetővé teszik a katonai beavatkozást. Ezek alapvetően bilaterális szerződések, melyeket három csoportba osztanak.
1. A katonai együttműködésről szólnak, konkrétan megjelölik az együttműködés területeit.
2. A külföldön állomásozó francia erők státusát, ezek hierarchiáját, pénzügyi és igazságszolgáltatási helyzetét határozzák meg.
3. Védelmi szerződések, melyek rögzítik az eseteket, amikor Franciaország katonai segítséget nyújt.43
Párizs összesen huszonhét afrikai országgal kötött szerződéseket, melyek jelentős hányada titkos. Néhány példát érdemes felsorolni. A Gabonnal kötött öt szerződésből négy titkos, ugyanez az arány van a Kongói Demokratikus Köztársasággal aláírt egyezmények esetében is, a Togóval aláírt négyből kettő titkos, egy nem publikus stb.
A katonai bázisok mindegyike geostratégiailag nagyon fontos helyen van, biztosítják a francia erők gyors telepítését az adott konfliktuszónákba. Jelentős szerepük volt sok estben valamely fegyveres konfliktus eszkalálódásának megakadályozásában. A támaszpontok mindegyikét érdemes külön-külön megvizsgálni és meghatározni szerepüket a francia stratégiában.

Dzsibuti
Afrikában a legfontosabb francia katonai bázis Dzsibutiban található. Ez a kis ország (alig több mint félmillió lakos) a Vörös-tenger partján fekszik a Bab-el-Mandeb44 szoros és az Ádeni-öböl találkozásánál. Három nagy szomszédja van: Etiópia, Eritrea és Szomália. Mindegyik sokkal erősebb nála, ezért az ország alapvető érdeke a francia katonai jelenlét, mely elrettenti az esetleges agresszorokat. A másik fontos szempont, ami miatt a dzsibutiak nagy többsége elfogadja az idegen csapatok jelenlétét, hogy a francia katonák és családtagjaik körülbelül egymilliárd eurónyi bevételt jelentenek, azaz az ország teljes GDP-jének 20%-át.
Az állomásoztatás jogi alapját az 1977. június 27-én aláírt jegyzőkönyv adja, melyben Dzsibuti kormánya kérte francia erők állomásoztatását az ország külső biztonságának szavatolásához. Párizs kikötötte, hogy a katonák felett a francia katonai igazságszolgáltatás ítélkezik. Két fontos kitétele van a szerződésnek, miszerint az idegen csapatok nem avatkoznak be a belső biztonság fenntartásába, emellett a francia kormány nem használhatja a támaszpontot egy harmadik országban történő fegyveres intervencióhoz. A valóságban ezt a kitételt sokszor figyelmen kívül hagyták (az 1991-es Irak elleni háborúban, az 1995-ös Comore-szigeteken történt beavatkozásnál stb.). További szerződéseket is aláírtak, melyek még jobban kiszélesítik a francia csapatok feladatkörét és jogait. Az 1991-ben kötött további két egyezmény a franciákat bízza meg az ország légterének ellenőrzésével, illetve a parti vizeinek védelmével.
Dzsibuti az egyik legfontosabb tengeri közlekedési útvonal mellett fekszik.
A Vörös-tengeren átmenő hajóforgalmat innen kitűnően lehet ellenőrizni, illetve blokkolni is. A Bab-el-Mandeb szoros 20 km széles. A Perin-sziget Jementől 4 km-re fekszik, míg Dzsibutitól 16 km-re. Hajózás szempontjából a Dzsibuti és Perin-sziget közötti rész a fontos, mivel a másik szakasz nagyon zátonyos. Jemen a Perin-szigeten katonai bázist tart fenn és komoly nehézfegyverzetet állomásoztat ott, ami nagyon aggasztja Franciaországot. A Bab-el-Mandeb szoroson naponta 37 nagy hajó halad át, melyből hét olajtanker.45 1999 júliusa és 2000 áprilisa között 325 millió tonna árut szállítottak keresztül a szoroson, amiből 58 millió tonna volt a kőolaj.
A támaszpont teljesen ideális helyen fekszik az erők Nyugat-Afrikába, Közép-Afrikába (Csádba) és Réunionra történő kivetítéséhez. A terület földrajzi adottságai miatt kitűnő kiképzési célokra is. Főleg a sivatagi harc, az összfegyvernemi és az összhaderőnemi műveletek gyakorlására. Katartól 1800 km-re fekszik légvonalban és ötnapos hajóútra van a Hormuzi-szoros. A C–130-as és C–160-as szállítógépek hatósugarába esik innen a Perzsa-öböl, azonban a harci gépeknek túl távol van, mivel Szaúd-Arábia és Jemen nem engedélyezi átrepülésüket (az álláspontja kezd megváltozni a kérdésben), így meg kellene kerülniük az Arab-félszigetet.46 Dzsibuti fontos közbenső kikötő az Indiai-óceáni francia flotta számára.47 Ki kell még emelni a Tadjourai-öböl jelentőségét, mely a legjobb kikötő a régióban. Zárt öböl, mely elég mély bármilyen merülésű hajó számára és nagyon könnyen megvédhető mindenfajta aknásítástól. Két hasonlóan jó kikötő található mindössze a térségben, az ádeni Jemenben és a masszavai Eritreában. 1993 óta a kikötő még jobban felértékelődött. Abban az évben az etióp elnök felmérte, hogy nincsenek megfelelő eszközei ahhoz, hogy megakadályozza Eritrea elszakadását Etiópiától, és beleegyezett a függetlenség megadásába. Ez viszont azt eredményezte, hogy Etiópia elvesztette tengerpartját. Az igen hűvös viszony miatt Etiópia külkereskedelmét így Dzsibutin keresztül bonyolítja le. Az egyetlen lehetőség számára, hogy termékeit eljutassa a világpiacra, az Addisz-Abeba és Dzsibuti közötti vasút. Ez a tényező igen komoly befolyást jelent Franciaország számára is Etiópia felett.48
A támaszponton jelenleg 2800 katona szolgál. Puma és Fennec helikoptereket, C–160-as szállító repülőgépeket és Mirage 2000-es vadászbombázókat állomásoztatnak ott, illetve több hadihajót, melyek fő feladata a tengeri hajóforgalom ellenőrzése és biztosítása A 80-as, 90-es években a tengeri szállítás mértéke nagyon megnőtt, továbbá a technikai fejlődés következtében jóval kevesebb személyzetet igényelnek a különböző tengerjáró hajók. Többek között e két tényező hatása miatt a kalóztámadások száma ugrásszerűen megnőtt a tengereken, amelyeknek 6%-át épp az Ádeni-öbölben követik el.49 A francia kontingens további állandó feladatai közé tartozik a légtér ellenőrzése, a nemzetközi kikötő védelme, Dzsibuti város legfontosabb közintézményeinek biztosítása és részvétel az ország hadseregének kiképzésében. Ebben főleg mesterlövészek, műszakiak és különleges alakulatok vesznek részt. A kontingensnek mindezeken felül képesnek kell lennie nagyon rövid időn belül egy összfegyvernemi zászlóalj telepítésére a szomszédos országokba, illetve két század telepítésére Mayotte-ra vagy Réunionra.

Mayotte és Réunion
Dzsibuti mellett stratégiailag nagyon fontos Franciaország számára a Csendes-óceán délnyugati része. Itt több sziget felett megtartotta az ellenőrzést. Vitája van Mayotte-ról a Comore-szigeteki iszlám köztársasággal, Réunionról Mauritiussal, a mozambiki csatornában elhelyezkedő szigetekre (Juan de Nova-, Gloireuse-, Európa-sziget, India-zátonyok) pedig Madagaszkár tart igényt.50
Ismert tény az, hogy a Vasco da Gama által felfedezett, Jóreménység-fokot megkerülő hajózási útvonal jelentősége nagyon megnőtt azóta, hogy megépítették azokat az óriási olajtankereket, melyek számára túl szűk a Szuezi-csatorna. Réunion és a többi sziget jelentősége ebben rejlik. A szigetek közül állandó támaszpont van Mayotte-on és Réunionon. Réunion 1946. március 26-án vált Franciaország tengerentúli megyéjévé. A sziget lakossága elfogadja a francia katonai jelenlétet, ugyanis nagyon függnek Párizs gazdasági segítségétől. Ez magas életszínvonalat eredményez, ami ebben a térségben igen szokatlan.
Réunion fontos bázisuk azoknak a különítményeknek, melyeket a Madagaszkár körüli kisebb szigetekre küldenek, és nélkülözhetetlen az esetleges francia beavatkozásokhoz Madagaszkáron és a Comore-szigeteken. A különböző antarktiszi kutatási missziókhoz is jó ugródeszka.
Réunionon van az Indiai-óceán délnyugati részén állomásozó francia csapatok főhadiszállása. Fő feladatuk a hajózási utak felderítése és biztosítása, a kutatási és mentési műveletekben való részvétel és a szennyezések felszámolása. A támaszponton C–160-as szállítógépeket és Fennec helikoptereket működtetnek. A tengerészgyalogság 2. ejtőernyős ezredét és az idegenlégió egy ezredét állomásoztatják a szigeten. A sziget körüli vizeken két fregatt, két korvett és két járőrhajó cirkál rendszeresen. Mayotte-on és Réunionon összesen 4000 francia katona szolgál.
Még külön szükséges pár szót ejtenünk Mayotte-ról, mely a Mozambiki-csatornában fekszik, a nagy olajtankerek útvonalán. A sziget Franciaország egyik tengeren túli társult területe, melynek lakossága az 1974-es népszavazáson a korábbi gyarmattartó hatalom mellett döntött.
A kis szigeten általánosságban a francia jog érvényes, azonban egyes esetekben az iszlám jogot használják. Ehhez a franciák nem nyúlnak hozzá, teljesen feleslegesen borzolnák fel vele a kedélyeket. A sziget jelentőségét fekvésén túl az adja, hogy egyedülállóan jó kikötővel rendelkezik, amelyhez az egész Indiai-óceánon nincs fogható. Egy körülbelül 150 km-es korallzátony húzódik körülötte, mely tökéletesen védetté teszi. A két szoros, amin keresztül be lehet jutni a kikötőbe, elég mély minden hajónak (ez elmondható a kikötőről is) és igen biztonságos.
A franciák két őrhajót üzemeltetnek itt. Egy csendőr, egy idegenlégiós és egy tengerészgyalogos különítmény is állomásozik Mayotte-on. Ezen erők feladata a helyi elrettentésen túl a civil hatóságok támogatása. A sziget nagy részére csak a katonaság tudja eljuttatni a különböző élelmiszer-szállítmányokat. A katonák biztosítják az orvosi ellátást is, sokszor vesznek részt a valamilyen okból megsérült helyi infrastruktúra kijavításában is. Ennek köszönhetően a helyiek kapcsolata igen jó a katonákkal. Ezt jelzi az is, hogy a sziget lakossága 2001-ben szeretett volna Franciaország tengeren túli megyéjévé válni, azonban ez nem történt meg az ENSZ és az Afrikai Egység Szervezet ellenkezése miatt.51 A fent említett bázisokban kiemelt fontosságuk mellett az volt a közös, hogy nem CFA-ország területén helyezkedtek el. A következő bázisok viszont már ezekben az államokban találhatók.

Csád
Csádban két helyen állomásoztatnak csapatokat a franciák, a fővárosban, N’Djamenában és a szudáni határhoz közel, Abéchében. Az ország kormánya 1986-ban kérte fel a francia kormányt katonák küldésére, hogy elrettentsék Líbiát a további agressziótól (az 1980-as években több líbiai támadás történt). Érdekes, hogy nincsenek pontos szerződésben lefektetve a francia csapatok állomásoztatásának alapelvei úgy, mint a többi afrikai ország esetében. A két ország között már 1976-tól léteznek együttműködési szerződések, de azok erre nem térnek ki. Kifejezetten költséges a jelenlét, mivel minden utánpótlást légi úton kell megoldani, míg a többi afrikai támaszpont a tengerparton van. A bázis fontossága abban rejlik, hogy innen csapatokat lehet telepíteni a környező országokba, Nigerbe és Szudánba, amiket más francia támaszpontokról nem lehetne megtenni a nagy távolság miatt. A csádi bázis értékét tovább növeli, hogy az Exxon-Mobil olajcég nagyon komoly kőolajkészleteket tárt fel az ország déli részén, és az általa vezetett nemzetközi konzorcium 2000-ben belekezdett egy körülbelül 4 milliárd dolláros projekt kivitelezésébe, ami szerint föld alatti vezetéken juttatnák el a kőolajat a kameruni tengerpartra. Csád emellett szintén jól használható kiképzésre, főleg a sivatagi harc gyakorlására.
Csádban 2004. júliusi adatok szerint körülbelül 1000 katona teljesít szolgálatot, 200 Abéchében és 800 N’Djamenában. C–160-as és C&